
A költészet modern elérésére ad lehetőséget a közösségi média. Bóta Tímea tanácsadó szakpszichológus a Nő a tükörben projektjével éppen ezt bizonyítja
Fotó: Bóta Tímea archívuma, Hartyányi Norbert
Bóta Tímea évek óta működtet egy művészetterápiás oldalt, amelynek missziója, hogy a kortárs verseken keresztül támogassa az embereket az önismeretük mélyítésében, és hogy összekapcsolja őket a költészettel. Ez a Nő a tükörben. A magyarországi tanácsadó szakpszichológus találó illusztrációkkal tesz közzé – javarészt – kortárs verseket az interneten, sokan ismerhetik az „esti szép” sorozatából. De ki is a nő a tükörben?
2025. április 11., 18:162025. április 11., 18:16
– Hogyan közelít az irodalomhoz? Miért éppen a versek posztolása mellett döntött?
– Van egy erős belső képem arról, hogy az életem sok területén híd vagyok. A munkámban, amikor párokkal dolgozom – összekötöm őket, az egyéni terápiákban tartom a klienseimet, amíg a kríziseiken átérnek egy új normalitásba. Az oldal funkcióját is ebben látom – összeköti a szerzőt az olvasóval. Mivel nem tudok nem terápiás szemüveggel gondolkodni, a szerzők ebben az esetben olyan gyógyítók, akik a szövegeikkel segítik az olvasót abban, amiben éppen van. Ezek a folyamatok ugyan rajtam keresztül zajlanak, de ők a főszereplők.
Így alakult ki az, hogy a vers számomra egy gyógyító eszköz és minden szöveg lehetőség, de ettől még nem értek az irodalomhoz, megmaradok a saját határaimon belül, pszichológusnak. A vers a közösségi médiában a terjedelmi korlátok miatt könnyebben éri el az embereket, de a rajtuk keresztül megélt otthonosság érzés alakíthatja az irodalom egészével való kapcsolatot, legalábbis ezt remélem.
– Mit tapasztal a versposztolásokkal kapcsolatban?
– Azt mindenképpen, hogy az emberek várják ezeket a szövegeket. Kicsit elkanyarodom, de mindjárt visszatérek ide. Amikor pszichológusként dolgozom, fontos, hogy a kliensem a két ülés közben eltelt időben is meg tudja élni a biztonságot, amit tulajdonképpen ő kell, hogy megteremtsen magának. Amikor az ember krízisben van, nagyon nehéz ez, sokszor rituálékra, külső megerősítésekre van szükség, hogy kialakuljon ez a stabilitás. Ilyenkor azt szoktam kérni, hogy esténként vegye végig a napját, strukturáljon, mi történt vele, az hogyan hatott rá, milyen érzéseket élt meg, és esetleg írjon pár szót erőforrás fókusszal is, hogy mi volt a nap nyeresége. Az önreflexiót is tanulnunk kell. Akkora zajban élünk, hogy nem egyszerű megtartani a kapcsolatot a saját belső történéseinkkel. Van egy csodálatos Olga Tokarczuk történet, Az elveszett lélek, ami pont erről szól. Ott a főhős a sok munkában, rohanásban elvesztette a lelkét, és az orvos azt javasolja neki, hogy üljön le, és várja meg, míg megérkezik a lelke. És ő ül, és ül, és vár. Én úgy látom az oldal követőit, hogy ők is várnak.
Hiszek abban, hogy ahogy Olga Tokarczuk történetében a főhősnek, nekünk is van esélyünk, hogy megérkezzen a lelkünk, csak várni, és figyelni kell befelé.
– Inkább a kortárs vagy a klasszikus irányt követi, ha versválasztásról van szó?
– Évek óta inkább a kortárs szerzők szövegeit posztolom, mert jelentősége van annak, hogy ugyanabban a világban élünk. A szerző lehetne a szomszédunk, a barátunk, a családtagunk, a párunk, annyira közeli és bensőséges tud lenni egy kortárs vers, és erre a közelségre nagy szükségünk van.
A dedikálás pszichológiája is ez lehet – ilyenkor néhány kézzel írt sorban az életünk összeér. A szerző az aláírásával ezt a szimbolikus közelséget adja, egy valódi találkozás, a kölcsönösség illúzióját. A közös világban létezésből nekem is vannak szép élményeim, a legutóbbi pont egy fiatal szerzővel kapcsolatos. Már jó ideje követtem a szövegeit, és csodálkoztam rá az érzékeny, finom nézőpontjára, amikor kiderült, hogy ő is egri, mint én, és hogy pszichológus ő is. Tudjuk, hogy a hasonlóság, sokszor hozza a közelséget, de amikor kiderült, hogy ismerem az édesanyját, aki egy évfolyammal felettem járt az iskolában, és egy lakótelepen laktunk, nos akkor ebből a közelségből lett valami mély összekapcsolódás. Ő, anélkül, hogy tudná, tartalmaz belőlem, a világomból egy darabot. Nem találkoztunk, valószínűleg nem is fogunk, mégis összetartozunk valahogy. Szerintem ez csodálatos.
– Erdélyi szerzők verseit is posztolja?
– Az az érdekes, hogy az Erdéllyel kapcsolatos meghitt viszonyomat pont az oldalnak köszönhetem. Korábban, amíg nem voltak onnan személyes kapcsolataim, a viszonyulásaimat a történelmi, társadalmi, politikai, kulturális szűrők határozták meg, és ez nagyon megváltozott bennem az évek során.
Amikor 2022-ben meghívtak a marosvásárhelyi DeepDive-ra, ahol Imre Eszterrel beszélgettem irodalomról, lélekről, a világról és más fontos dologról, még inkább megerősítette ezt a kötődést. Pátosztól mentesen, személyesen, belülről. Az oldal követőin túl, sokat adnak ehhez a közelség élményhez az erdélyi szerzők. Érdekes, hogy sokszor csak utólag, a posztolás után derül ki, hogy a szerző honnan származik, szóval előbb szeretek bele egy szövegbe, de talán minden mindennel összefügg. És persze vannak olyan erdélyi szerzők is, akiknek pedig kifejezetten keresem a szövegeit, mert tudom, hogy rám is gyógyítóan hatnak.
– Hogyan látja, a vers milyen hatással tud lenni az emberekre a mindennapokban?
– A világ sokszor nagyon szorongató, és most különösen érezzük ezt. Háborúk, járványok, nagyhatalmi erőfitogtatások, manipulációk, ellenségkeresés, kirekesztés, erőszak dől ránk mindenhonnan.
Önmagában pedig azzal, hogy megjeleníti ezeket – a háborút, magányt, kirekesztettséget, szorongást –, legitimálja az ezzel kapcsolatos érzéseinket. Mintha azt mondaná, hogy: tudom, milyen nehéz ez. És hogy nem vagy egyedül. A személyes ügyeinken is átsegít – a szerelmes verseken keresztül újraélhetünk valami régi érzést, vagy ráismerhetünk arra, amiben épp vagyunk, a szakításainkban fogja a kezünket. Néha úgy érzem, a művészet az elérhető normalitás most.
– A közösségi média a költészetet kiüresíti vagy új életet ad neki?
– A közösségi média jó tere lehet az irodalomhoz való (újra)kapcsolódásnak is, és nem véletlen, a Nő a tükörben és más, irodalommal foglalkozó oldalak népszerűsége sem. És ahogy különbözőek vagyunk, úgy különböző mélységekben, minőségben is keresünk tartalmakat, és ebben a „keresünk” szó a lényeg. A közösségi média sokféle tartalmat kínál, de mi döntjük el, mit használunk belőle a magunk épülésére. A kontroll nálunk van.
– Van olyan költő, aki elkíséri Önt hosszú ideje?
– Vannak időszakok, amikor valakit többet olvasok, mert a közelsége jót tesz nekem, és persze vannak költő tündérkeresztapáim és tündérkeresztanyáim, akik jó ideje kísérnek – varázspálcástul, csodástul. Az egyikük pont az erdélyi Kányádi Sándor.
Milyen szerepe van ma az irodalomnak az emberek életében? A megszólaló írók és irodalmárok szerint az olvasás nemcsak kulturális élmény, hanem önismereti eszköz, nyelvi otthon, érzelmi kapaszkodó és közösségi tapasztalat is.
Kirajzolódott a 11. Csíkszeredai Könyvvásáron, hogy a gyerekeket nem leegyszerűsített tartalmakkal, hanem őszinteséggel, bevonódással, ritmussal, képekkel és valódi figyelemmel lehet megszólítani.
Sűrű, többrétegű irodalmi térként tárul elénk a Csíkszeredai Könyvvásár programja, ahol a magyarországi és az erdélyi alkotók folyamatos dialógusban jelennek meg, egymásba kapcsolódó eseményeken. Május 7–10. között érdemes ellátogatni a rendezvényre.
Nem tudom, hogy csinálta. És ahogy telik az idő, és mindinkább bonyolódik az életünk, egyre kevésbé értem.
Több mint 50 kiadó, 120 meghívott és négy helyszín várja az érdeklődőket május 7–10. között a 11. Csíkszeredai Könyvvásáron, amely ezúttal is a könyv és a találkozások ünnepe lesz az Erőss Zsolt Arénában.
Baka István versei képpé váltak Csíkszeredában: a diákok alkotásai személyes és közös olvasatokként mutatják meg, hogyan él tovább a költészet egy új generáció látásmódjában.
Elhatároztam,
hogy százéves koromban
kiadatok egy verseskönyvet,
száz válogatott versemmel...
Háború és béke feszültségét idézték meg a versek április 11-én a Csíki Játékszín előtti téren, ahol immár 14. alkalommal szólalt meg a Tizenegy ünnepi műsor.
Szilágyi Enikő előadóestje nemcsak emlékezés, hanem morális tükör: múlt és jelen, hit és identitás találkozik egy személyes, mégis közösségi vallomásban, amely kérdez, szembesít és megtisztít.
Április 11-én 11 órától ismét megtelik élettel a színház előtti tér: a Csíki Játékszín Tizenegy című eseménye idén a háború és béke kérdéseit állítja középpontba, verssel, zenével, közösségi jelenléttel.
szóljon hozzá!