Rovatok

Pablo cicának ma jó napja volt. Hajnalban – ahogy máskor is – a gazdici hasára feküdt, és csak nézte, nézte kitartóan. Aztán amikor látta, hogy az még mindig békésen alszik, felnyújtózott a mellkasáig, nedves orrával odadörgölőzött az arcához. Ahogy máskor is, amikor úgy vélte, hogy a reggelijét már rég fel kellett volna szolgálják.

Reggeli után – mert mindig eléri, amit szeretne – kicsit bámészkodott az ablakban, jelezvén az arra röpködő szárnyas bandának, hogy ki a terasz fenséges ura, és hogy mindjárt érkezik a délelőtti szunyókálás édes ideje, amit ő, Pablo, a teraszon lévő fotelben szokott megejteni. Ez most is így történt… volna, mert alig helyezkedett el komótosan, irtózatos csengetésre riadt fel. A kapucsengő volt az, s ő a gazdicivel versenyt futva igyekezett a bejárati ajtóhoz. Amint kinyílt az ajtó, Pablo cicának kikerekedett a szeme, mert ugyan sok szépet látott életében, de ilyen szépet, ilyen csodát még nem! Doboz úr állt az ajtóban – legalábbis Pablo cicc így keresztelte el hirtelen magában.

Alul két láb – mert állnia kellett valamin –, aztán két kéz, amint dobozok tömkelegébe kapaszkodik – vagy éppen próbálja tartani azokat, ki tudja –, feje viszont nem volt neki, vagyis nem látszott ki a doboztorony mögül. Azt nem tudni, hogy ki ijedt meg jobban – Pablo vagy Doboz úr – amikor a gazdici hirtelen felvisított. „Jujj, már nagyon vártam!” – örömködött, és talán Doboz úr nyakába is ugrik, ha a dobozok engedik. „A tegnapra ígérték” – tette hozzá szemrehányóan. Doboz úr hümmögött valamit, „kiskezitcsókolom, tudja, hogy megy ez”, meg hogy általában ő időben szokta hozni, csak most, így szezon végén mindenhol leárazások vannak, sok a megrendelés… Tovább nem folytathatta, mert gazdici villámgyorsan kikapta a doboztornyot a kezéből, és már inalt is a nappali felé a sok kinccsel. „Viszlát” – mondta Pablo a dobozok mögül előkerült futárnak – akinek, mint kiderült, volt feje. „Miau, miau” – ismételte a futár, majd behúzta a lakásajtót és lecammogott a negyedikről.

A nappaliban ekkorra már megkezdődött a kicsomagolás. Ujjongás, fitymálás, hümmögés és ismét ujjongás hallatszott minduntalan, ahogy a dobozok mélyéről sorra kerültek elő a rég áhított vagy éppen hirtelen felindulásból a virtuális kosárba dobigált cuccok. Pablo is alig fért már a bőrében, noha ismerte a szabályt: addig nem szabad belemászni a dobozba, amíg gazdici ki nem üríti azt, de hát ki tudka megállni? Macska legyen a talpán, aki ilyen önmegtürtőztetésre képes!

De nem méltatlankodott annál jobban, hiszen eszébe jutott, hogy amíg nemcsak a gazdici lakott itt (nála, mert nyilván, hogy ez Pablo lakása), hanem az a szakállas fickó is, addig vajmi kevés dobozörömben lehetett része. Aztán egyszer csak a fickó nem jött haza, gazdici pedig ki-kimaradt, majd különféle holmikkal tért haza. Volt, hogy csak papírtasakban voltak ezek – abba is jó móka elbújni, szó se róla –, de aztán megjelentek az első dobozok! Először csak havonta, aztán hetente. Aztán már el sem járt só pingálni – vagy valahogy így mondta –, hanem a világító kütyüjét tapogatva nézegette és rendelgette gazdici a sok dobozt. Noha Pablo cica nem értette, hogy miért tesznek beléjük mindenféle vacak holmit, belenyugodott, legyen meg mindenkinek az öröme. Igaz, hogy már alig férnek a kis lakásban a legújabb szett akci(c)ós ágyneműtől, a mindenféle feltétlenül fontos konyhai felszereléstől – mint például a speciális borkánfedők, vagy a nélkülözhetetlen három az egyben hagymahámozó és szeletelő és… a harmadikról soha nem derült ki, hogy mi az –, a megrendelt, de még egyszer sem viselt ruháktól és cipőktől, az étrendkiegészítőktől, a dekorációs tárgyaktól, szóval a mindenféle kacattól. De sebaj, amíg egyetlen egy doboz is elfér a lakásban, addig nem szólok – gondolta Pablo cica.

Végre, végre, megürültek az új dobozok is, és végrevégrevégre belenyújtózkodhatott a nagyobbakba, majd átugrott egy kisebbe, a legkisebbekbe pedig úgy ahogy, de mégiscsak beletuszkolta magát. Egy téglalap formájú lett a kedvence, valamilyen felfújhatós kacsás úszógumi lehetett benne, az oldalára még az óceánt is rápingálták. Micsoda öröm, micsoda boldogság! Aki volt már cica, tudja, miről beszélünk!

Este lett, mire minden dobozt alaposan belakott. Vacsora után felkuporodott a gazdici ölébe, aki épp a kuponkódjait váltotta be – ilyenkor se nem látott, se nem hallott mást.

Pablo cicának ma is jó napja volt. Békés dorombolással szenderedett el. Álmában látta, ahogy a Nap elmerül az óceánba, a horizonton pedig lassan vonulnak a Temus dobozhajók.