Békességben megöregedni – hetven év együtt, szeretetben

Történetük egy újévi bálban kezdődött Nagytusnádon. Magdolna alig volt tizenhét éves, amikor nagynénjéhez ment látogatóba, és a bálban Árpád táncoltatta meg először. „Egyszer megtáncoltatott” – emlékszik vissza mosolyogva. Nem volt nagy udvarlás, sem hosszú, kézen fogva tett séták. Akkoriban ritkán találkoztak: Tusnádfürdőn véletlenül futottak össze, vasárnap délutánonként Árpád vonattal jött pár órára a városba. Nem volt autó, nem volt könnyű az utazás, mégis egyre szorosabb lett a kapcsolatuk. Nem szórakoztak sokat, komolyan vették egymást.

Az udvarlás egyik legemlékezetesebb epizódja egy cukrászdához kötődik. Árpád elvitte Magdolnát süteményezni. Kértek egy-egy islert, a fiatalember illedelmesen el akarta vágni a süteményt – de túl erősen nyomta meg a kést. Az isler egyik fele lecsúszott az asztal alá, a másik fele a tányér közepén maradt. A helyzet kínos is lehetett volna, Árpád azonban gyors mozdulattal felvette a pohár vizet, Magdolnához nyújtotta, mintha ezzel mentené a menthetetlent, majd otthagyta egy pillanatra a zavarban – mesélték kacagva.

A leánykérés sem mindennapi módon történt. Árpád tudta, hogy Magdolna édesapja marhavásárokra jár, ezért egyszer a faluban úgy érdeklődött, mintha borjút keresne. A szomszéd csak mosolygott – mindenki értette, miről van szó. Nem sokkal később Árpád már az édesapjával érkezett, hivatalosan leánykérni. Nem volt hosszas mérlegelés, nem szőttek részletes terveket a jövőről. Összeházasodtak, elindultak együtt, és ez elég volt.

Az esküvő 1956. november 25-én, Katalin-napkor volt. A polgári szertartást a községházán tartották két tanú jelenlétében. Vittek egy tál süteményt, és pálinkával kínálták meg a jelenlévőket. Vasárnap következett az egyházi esküvő a templomban. A lakodalmat nem vendéglőben tartották, hanem otthon, a háznál. A keresztszülők, a szomszédok és a közeli rokonok gyűltek össze. Hegedű, harmonika és nagybőgő szólt, kikérték a menyasszonyt, templomba mentek, majd vissza a legényes házhoz, ahol vacsora és tánc várta a vendégeket. Reggelig tartott a mulatság. Fényképész nem volt jelen, a ma ismert esküvői képük utólag készült, egy leánykori és egy legénykori fotót nagyítottak össze.

Nem kettesben kezdték az életet. Egy házban éltek az apósékkal, később a lányukkal és annak családjával is, volt idő, amikor kilencen laktak együtt. Egy fazékban főztek, egy asztalnál ettek. Mégis azt mondják: nem veszekedtek. „Ha vitatkoztunk, az csak addig tartott, amíg tartott. Haragot nem tartottunk.” Úgy vélik, az okos enged. Ha valami nem tetszett, elhallgatták vagy megbeszélték, de nem fordultak el egymástól, és nem maradt köztük napokig tartó sértődés.

Ma, hetven évvel az esküvő után, egymás mellett ülnek. Néha egyikük emlékszik pontosabban, néha a másik, néha nevetnek, néha keresik a szavakat. Nem a nagy eseményeket emelik ki, hanem azt, hogy együtt maradtak. Hogy nem engedték el egymás kezét. Hogy békességben éltek.

A fiataloknak sem bonyolult tanácsot adnak: „Legyenek békében. Ne tartsanak haragot. Az imádság tartja össze az embert”. Nem receptet kínálnak, hanem példát. Számukra a hosszú házasság titka nem titok: szeretet, békesség, egészség – és Istenbe vetett bizalom.