Mi történik a testtel, amikor az idő nem múlik tovább? Mit őriz meg az arc, ha nincs történet? Verebes György kiállítása ott kezdődik, ahol a magyarázatok elfogynak.
2026. február 06., 10:232026. február 06., 10:23
Fotó: Borbély Fanni
Mi történik a testtel, amikor az idő nem múlik tovább? Mit őriz meg az arc, ha nincs történet? Verebes György kiállítása ott kezdődik, ahol a magyarázatok elfogynak.
2026. február 06., 10:232026. február 06., 10:23
A Csíki Székely Múzeum terei ritkán válnak ennyire érzékeny átmeneti zónává, mint Verebes György Az idő teste című kiállításának megnyitóján. Boldizsár Szabolcs fuvolajátéka nem pusztán kísérőzene volt: a levegőbe rajzolt, álomszerű hangok anyagszerűen simultak rá a térre, mintha a festmények nem is a falakon függtek volna, hanem lassan bontakoztak volna ki a hangból. A zene selyemként fedte fel a képeket, vagy inkább eltakarva mutatta meg őket.
Ez a kettősség – fedés és feltárás – végigkíséri a kiállítást. Nem illusztratív tárlatról van szó, hanem olyan festészeti gondolkodásról, amelynek tétje az idő tapasztalatának újraformálása. Verebes nem történeteket mesél, hanem állapotokat rögzít: az emberi test időbeli feszültségét, sebezhetőségét és eltűnésének előérzetét.
Verebes György
Fotó: Borbély Fanni
Az idő teste című kiállítás február 5-én nyílt meg a csíkszeredai Mikó-várban, a Csíki Székely Múzeum időszaki kiállítótereiben. Az eseményt Karda-Markaly Aranka, a múzeum igazgatója köszöntője vezette fel, a tárlatot L. Simon László író, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja nyitotta meg. A megnyitón közreműködött Boldizsár Szabolcs fuvolaművész, a végén pedig maga az alkotó, Verebes György Munkácsy-díjas festőművész is megszólalt, kifejezve háláját a tárlatért.
A portrékon visszatérő alakok furcsán ismerősek. Nem konkrét személyek, hanem archetípusok: az idős, szende arc, a fiatal, szavaktól fuldokló tekintet, a pihenő, fáradt férfi teste. Közös bennük, hogy szemük csukva van. Ez a gesztus nem a vakság jele, hanem a befelé fordulásé. „Ismerlek, az álmomban találkoztunk” – ez a csipkerózsikás érzés kíséri a nézőt. Mintha nem képeket néznénk, hanem saját emlékeink lenyomatait.
Fotó: Borbély Fanni
A csukott szem itt nem az alvás, hanem a látás egy másik formája. Verebes festészete nem a külső világot kívánja rögzíteni, hanem azt a belső időt, amelyben múlt, jelen és jövő összecsúszik. Ez az idő nem mérhető, nem számlálható – mégis kitapinthatóvá válik a test változásain keresztül.
L. Simon László megnyitóbeszéde filozófiai távlatot nyitott a kiállítás értelmezéséhez. Az a kérdés, hogy lehet-e az időnek teste, elsőre logikátlannak tűnik, mégis a kiállítás legpontosabb kérdésfelvetése. Az idő nem tárgy, hanem reláció, események viszonya, mégis az emberi testen hagyja leglátványosabb nyomait. Az őszülő haj, a ráncok, a hegek mind az idő fizikai lenyomatai.
L. Simon László
Fotó: Borbély Fanni
Ebben az értelemben a test az idő hordozója, sőt: maga az idő egyik formája. A festészet pedig – Verebes munkásságában különösen – nem ábrázolja az időt, hanem megtestesíti. A vásznon nem az elmúlás jelenik meg, hanem kifeszített idő: egyetlen pillanatba sűrített több idősík. Ez az a képesség, amelyben a festészet felülmúlja a fotót és a filmet: nem rögzít, hanem sűrít.
A kiállítás címe, Az idő teste látszólag paradoxon. A képek azonban nem az időn kívüliséget hirdetik, hanem egy hibrid állapotot: az időnek teste van, ahogy a testnek is ideje. Verebes festményein nincs klasszikus értelemben vett múlt, jelen vagy jövő. Ez az einsteini időfelfogás festészeti megfelelője, ahol az idő lineáris tagolása illúzióvá válik.
Karda-Markaly Aranka
Fotó: Borbély Fanni
Ez különösen erőteljesen jelenik meg A köztes lét arcai sorozatban, amely a tibeti buddhizmus halál és újjászületés közötti állapotára is reflektál. Ezeken a képeken a test és a lélek elválása nem drámai esemény, hanem csendes átmenet. A testek látszólag mozdulnak, valójában azonban nem mozgásról, hanem időemlékezetről van szó: egy olyan állapotról, amely már elmúlt, de még jelen van.
Verebes festményein gyakran érezzük a befejezetlenség érzetét. Mintha a képek félbehagyták volna önmagukat, mintha hiányozna róluk valami. Ez a hiány azonban nem hiba, hanem módszer. A befejezetlenség az idő jelenlétének jele: a képek nem lezárt tárgyak, hanem folyamatok.
Fotó: Borbély Fanni
A néző ebben a folyamatban aktív résztvevővé válik. A hiány kitöltésére kényszerül, és ezzel maga is belép az alkotás idejébe. Verebes festészete így nem pusztán szemlélésre, hanem időbeli együttlétre hív.
A Szóma–széma sorozat hófehér, görnyedő alakjai különösen erős érzelmi teret hoznak létre. Az arcok elnagyoltak, gyakran felismerhetetlenek. A testeket körülvevő auraszerű fény mintha a lélek és a test utolsó találkozását rögzítené. Ezek a figurák szenvednek és pihennek: élők és holtak egyszerre.
Fotó: Borbély Fanni
A színvilág szinte monokróm: zöldek, kékek, barnák, szürkék uralják a vásznakat. Ezek a föld, az enyészet, a bomlás színei. Mégsem taszítóak, hanem emelkedettek. A festmények túlvilági derengése nem ígér megváltást, de felkínálja az elfogadás lehetőségét.
A Mudra sorozat kezei a jelnyelv erejével szólalnak meg. Ezek a gesztusok egyszerre idézik meg a művészettörténet nagy hagyományait és a keleti spiritualitás testfelfogását. Verebes itt is bizonyítja, hogy „nagyon tud festeni” – a szó akadémikus értelmében. Mesterségbeli tudása megkérdőjelezhetetlen, mégsem válik öncélúvá, ezt a megnyitón különösen hangsúlyozta L. Simon László. Ez a klasszikus festői tudás azonban nem nosztalgia. Verebes nem a múltat rekonstruálja, hanem egy olyan figuratív nyelvet hoz létre, amely a kortárs művészetben is érvényes. Nem kíván megfelelni a progresszió lineáris narratívájának, mégis radikálisan kortárs.
A kiállítás utolsó termeiben látható legújabb munkák kontúrosabbak, akaratosabbak. A grafikai sorozatok – mint a Szabadulószoba vagy a Légszomj – visszafogottabbak, de nem kevésbé intenzívek. Ezek a művek mintha már nemcsak az idő testét, hanem annak szorítását is megmutatnák.
Fotó: Borbély Fanni
Verebes György életműve nem lázadás a hagyomány ellen, hanem szelíd ellenállás az egyszerűsítő narratívákkal szemben. A kontinuitás mély megértéséből fakadó festészet ez, amely nem fél a nagy kérdésektől: test, idő, elmúlás, emlékezet.
A kiállítás végén a kérdés nem megválaszolódik, hanem elmélyül. Verebes festményei nem kínálnak megnyugtató válaszokat, de érzékennyé tesznek bennünket az idő tapasztalatára. Arra az időre, amely nem múlik, hanem van, bennünk, rajtunk, általunk. Talán ez Az idő teste legnagyobb tétje: felismerni, hogy miközben az időt próbáljuk megragadni, valójában mi magunk válunk annak testté lett lenyomatává.
Az idő teste című kiállítás április 5-ig látogatható.
Fotó: Borbély Fanni
Fotó: Borbély Fanni
Fotó: Borbély Fanni
Fotó: Borbély Fanni
Fotó: Borbély Fanni
Fotó: Borbély Fanni
Fotó: Borbély Fanni
Fotó: Borbély Fanni
Fotó: Borbély Fanni
Fotó: Borbély Fanni
Fotó: Borbély Fanni
Fotó: Borbély Fanni
A húsvéti ünnepkör a Székelyföldön nem pusztán vallási esemény, hanem összetett kulturális rendszer. Pozsony Ferenc előadása azt mutatta meg, miként élnek tovább a keresztény liturgia mellett az archaikus, közösségi és termékenységi rítusok is.
A húsvéti készülődés az ünnep fontos része, de nem kell napokig készülni ahhoz, hogy otthonunkat ünnepi díszbe öltöztessük. Néhány egyszerű és kreatív dekorációval rövid idő alatt becsempészhetjük a tavaszi, húsvéti hangulatot.
Kék szívek lengtek a csíkszeredai Központi Park fáin április 2-án: csendes, mégis erőteljes közösségi gesztussal hívták fel a figyelmet az autizmusra. Üzenetek, jelenlét és megértés – egy délelőtt, ahol a különbözőség láthatóvá vált.
Milyen is a szerelem? Vak, bolond, ravasz? És milyen az, amikor több mint négyszáz éves szövegeket modern zenei köntösbe burkolnak? Az Ineffable The Shakespearience Evolution albuma kapcsán Prohászka-Rád Boróka irodalomtudóssal beszélgettünk.
A benti falmászás sokaknak látványos sport, valójában azonban jóval több ennél: fejlesztő és akár terápiás eszköz is lehet. A fal különböző nehézségű útvonalakat kínál, így kezdők és haladók egyaránt megtalálják benne a kihívást.
Egy eltűnőben lévő művészeti korszak kel új életre: az AnnART Archívum több száz performansz dokumentumát menti meg, miközben a rendszerváltás utáni szabadság és kísérletezés történetét is újraírja a köztudatban.
„A színház, mint összművészeti forma a történetmesélésen, a látványon, a nyelven, a mozgáson, a téren keresztül képes megmutatni nekünk, milyen volt, milyen most és milyen lehetne a világunk” – írta Willem Dafoe a színházi világnapi üzenetében.
Burkolt jelenlétek, hideg emlékek, szakrális betontömbök: Siklódi Fruzsina Erzsébet festményei a hiány eszméjét jelenítik meg. Erős színekkel, kontrasztokkal, de mindenek előtt emlékekkel dolgozik, nosztalgiába csomagolva a felejtést.
Egy esküvői fotó néha többet mesél, mint a családi legenda. A menyegző az emberi élet kitüntetett eseménye, és a vágy, hogy maradandó vizuális emléket szerezzünk róla, szinte egyidős magával a fényképezéssel.
Sokoldalú művész, művészetszervező, akinek az évek során a figyelme egyre inkább a lényegi kérdések felé fordult. A Jelenlét házigazdája, Túros Eszter művészettörténész vendége ezúttal Verebes György Munkácsy Mihály-díjas, Érdemes Művész.
szóljon hozzá!