Csukott szemmel látni – megnyílt Verebes György kiállítása

A Csíki Székely Múzeum terei ritkán válnak ennyire érzékeny átmeneti zónává, mint Verebes György Az idő teste című kiállításának megnyitóján. Boldizsár Szabolcs fuvolajátéka nem pusztán kísérőzene volt: a levegőbe rajzolt, álomszerű hangok anyagszerűen simultak rá a térre, mintha a festmények nem is a falakon függtek volna, hanem lassan bontakoztak volna ki a hangból. A zene selyemként fedte fel a képeket, vagy inkább eltakarva mutatta meg őket.

Ez a kettősség – fedés és feltárás – végigkíséri a kiállítást. Nem illusztratív tárlatról van szó, hanem olyan festészeti gondolkodásról, amelynek tétje az idő tapasztalatának újraformálása. Verebes nem történeteket mesél, hanem állapotokat rögzít: az emberi test időbeli feszültségét, sebezhetőségét és eltűnésének előérzetét.

Az idő teste című kiállítás február 5-én nyílt meg a csíkszeredai Mikó-várban, a Csíki Székely Múzeum időszaki kiállítótereiben. Az eseményt Karda-Markaly Aranka, a múzeum igazgatója köszöntője vezette fel, a tárlatot L. Simon László író, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja nyitotta meg. A megnyitón közreműködött Boldizsár Szabolcs fuvolaművész, a végén pedig maga az alkotó, Verebes György Munkácsy-díjas festőművész is megszólalt, kifejezve háláját a tárlatért.

Ismerős idegenek: az archetipikus test

A portrékon visszatérő alakok furcsán ismerősek. Nem konkrét személyek, hanem archetípusok: az idős, szende arc, a fiatal, szavaktól fuldokló tekintet, a pihenő, fáradt férfi teste. Közös bennük, hogy szemük csukva van. Ez a gesztus nem a vakság jele, hanem a befelé fordulásé. „Ismerlek, az álmomban találkoztunk” – ez a csipkerózsikás érzés kíséri a nézőt. Mintha nem képeket néznénk, hanem saját emlékeink lenyomatait.

A csukott szem itt nem az alvás, hanem a látás egy másik formája. Verebes festészete nem a külső világot kívánja rögzíteni, hanem azt a belső időt, amelyben múlt, jelen és jövő összecsúszik. Ez az idő nem mérhető, nem számlálható – mégis kitapinthatóvá válik a test változásain keresztül.

Műtárggyá tett idő

L. Simon László megnyitóbeszéde filozófiai távlatot nyitott a kiállítás értelmezéséhez. Az a kérdés, hogy lehet-e az időnek teste, elsőre logikátlannak tűnik, mégis a kiállítás legpontosabb kérdésfelvetése. Az idő nem tárgy, hanem reláció, események viszonya, mégis az emberi testen hagyja leglátványosabb nyomait. Az őszülő haj, a ráncok, a hegek mind az idő fizikai lenyomatai.

Ebben az értelemben a test az idő hordozója, sőt: maga az idő egyik formája. A festészet pedig – Verebes munkásságában különösen – nem ábrázolja az időt, hanem megtestesíti. A vásznon nem az elmúlás jelenik meg, hanem kifeszített idő: egyetlen pillanatba sűrített több idősík. Ez az a képesség, amelyben a festészet felülmúlja a fotót és a filmet: nem rögzít, hanem sűrít.

Az időn kívül és az időben

A kiállítás címe, Az idő teste látszólag paradoxon. A képek azonban nem az időn kívüliséget hirdetik, hanem egy hibrid állapotot: az időnek teste van, ahogy a testnek is ideje. Verebes festményein nincs klasszikus értelemben vett múlt, jelen vagy jövő. Ez az einsteini időfelfogás festészeti megfelelője, ahol az idő lineáris tagolása illúzióvá válik.

Ez különösen erőteljesen jelenik meg A köztes lét arcai sorozatban, amely a tibeti buddhizmus halál és újjászületés közötti állapotára is reflektál. Ezeken a képeken a test és a lélek elválása nem drámai esemény, hanem csendes átmenet. A testek látszólag mozdulnak, valójában azonban nem mozgásról, hanem időemlékezetről van szó: egy olyan állapotról, amely már elmúlt, de még jelen van.

A befejezetlenség poétikája

Verebes festményein gyakran érezzük a befejezetlenség érzetét. Mintha a képek félbehagyták volna önmagukat, mintha hiányozna róluk valami. Ez a hiány azonban nem hiba, hanem módszer. A befejezetlenség az idő jelenlétének jele: a képek nem lezárt tárgyak, hanem folyamatok.

A néző ebben a folyamatban aktív résztvevővé válik. A hiány kitöltésére kényszerül, és ezzel maga is belép az alkotás idejébe. Verebes festészete így nem pusztán szemlélésre, hanem időbeli együttlétre hív.

Aura, fény, test

A Szóma–széma sorozat hófehér, görnyedő alakjai különösen erős érzelmi teret hoznak létre. Az arcok elnagyoltak, gyakran felismerhetetlenek. A testeket körülvevő auraszerű fény mintha a lélek és a test utolsó találkozását rögzítené. Ezek a figurák szenvednek és pihennek: élők és holtak egyszerre.

A színvilág szinte monokróm: zöldek, kékek, barnák, szürkék uralják a vásznakat. Ezek a föld, az enyészet, a bomlás színei. Mégsem taszítóak, hanem emelkedettek. A festmények túlvilági derengése nem ígér megváltást, de felkínálja az elfogadás lehetőségét.

Kezek, gesztusok, mesterség

A Mudra sorozat kezei a jelnyelv erejével szólalnak meg. Ezek a gesztusok egyszerre idézik meg a művészettörténet nagy hagyományait és a keleti spiritualitás testfelfogását. Verebes itt is bizonyítja, hogy „nagyon tud festeni” – a szó akadémikus értelmében. Mesterségbeli tudása megkérdőjelezhetetlen, mégsem válik öncélúvá, ezt a megnyitón különösen hangsúlyozta L. Simon László. Ez a klasszikus festői tudás azonban nem nosztalgia. Verebes nem a múltat rekonstruálja, hanem egy olyan figuratív nyelvet hoz létre, amely a kortárs művészetben is érvényes. Nem kíván megfelelni a progresszió lineáris narratívájának, mégis radikálisan kortárs.

Kontinuitás és szelíd lázadás

A kiállítás utolsó termeiben látható legújabb munkák kontúrosabbak, akaratosabbak. A grafikai sorozatok – mint a Szabadulószoba vagy a Légszomj – visszafogottabbak, de nem kevésbé intenzívek. Ezek a művek mintha már nemcsak az idő testét, hanem annak szorítását is megmutatnák.

Verebes György életműve nem lázadás a hagyomány ellen, hanem szelíd ellenállás az egyszerűsítő narratívákkal szemben. A kontinuitás mély megértéséből fakadó festészet ez, amely nem fél a nagy kérdésektől: test, idő, elmúlás, emlékezet.

Lehet-e az időnek teste?

A kiállítás végén a kérdés nem megválaszolódik, hanem elmélyül. Verebes festményei nem kínálnak megnyugtató válaszokat, de érzékennyé tesznek bennünket az idő tapasztalatára. Arra az időre, amely nem múlik, hanem van, bennünk, rajtunk, általunk. Talán ez Az idő teste legnagyobb tétje: felismerni, hogy miközben az időt próbáljuk megragadni, valójában mi magunk válunk annak testté lett lenyomatává.

Az idő teste című kiállítás április 5-ig látogatható.