
Benyák Zoltán csak tájjellegű bioborokat készít magyar szőlőfajtákból
Fotó: Kocsis Károly
Ön tudta, hogy a magyar szőlőnedű ötvennyolcféle adalékanyaggal „javítható”? A keceli Benyák Zoltán bioborász és bortörténész szerencsére csak egyet használ, és szerinte akár Székelyföld is lehet még kisebbfajta borhatalom. De a lényeg a táj!
2025. november 22., 21:022025. november 22., 21:02
2025. november 23., 10:372025. november 23., 10:37
– Kezdjük azzal, mi is az a tájborászat?
– Amiként létezik tájépítészet, tájkertészet, ezek mintájára alkottam meg a tájborászat fogalmát. Itt is a tájból indulunk ki, azt akarjuk megfogni, a boron keresztül bemutatni. Tehát a táj a középpont, és innentől mind szőlőművelésben, mind a borászatban mindent az határoz meg, hogy miként tudom kifejezni a tájat. Ha valaki tokajit, badacsonyit vagy somlóit kóstol, hogy a legismertebbeket említsem nemcsak a név, hanem karakter tekintetében is, akkor ott akarva-akaratlanul találkozik egy olyan ízvilággal, amit a tájnak köszönhet az adott bor.
Benyák Zoltán alföldi parasztcsaládból származik, és mivel édesapja borász, édesanyja pedig szőlész volt, tízéves kora óta barátkozik a pince világával, bár maga történész végzettségű. Jelenleg 3 hektáron gazdálkodik Kecelen, Authentic Borműhelyében tíz éve tájjellegű, kézműves bioborokat állít elő őshonos magyar fajtákból, címkéiről a Kárpát-medence vízrajza köszön vissza ránk. Nem ebből él, devizakereskedéssel foglalkozik egy cseh banknál, de célja, hogy csak erre összpontosíthasson. Eddig négy könyve jelent meg borokról, a borászat történetéről.
– És az alföldi, homoki boroknál is jellemző, hogy lenne ilyen felismerhető ízjegy?
– Miért ne lenne? Nyilván más a talaj, amin terem a szőlő, mások az összetevők, de meg kell találni annak az útját-módját, hogy a táj egyedisége visszaköszönjön a borban, nemcsak az arculati elemekben, és a fogyasztó ezt ne csak úgy érezze, hogy belebeszélték, hanem tényleg érzékelje is, amikor megkóstolja a bort.
Az ötvennyolcféle megengedett adalékanyagból csak egyet használ
Fotó: Kocsis Károly
– Bevallom, mindeddig szkeptikusan fordultam a homoki borok felé, miközben Ön még a névválasztással is lándzsát tör mellettük, hiszen van Homoki fehérje, Homoki vöröse…
– A 2016-ban megjelent Három Város című könyvemben még egy kicsit félénken írtam a homoki borok édeskésségéről mint jellegzetességéről. Nyilván, ezt jól érett szőlőből, megfelelő technológiával, tehát nem agyonmódosítottan, hanem természeti oldalról megközelítve lehet kihozni. Annak ellenére, hogy a boraim teljesen szárazak, a kóstolókon rendre meg szoktak kérdezni, mennyi maradék cukor van bennük. Semennyi! Azonban a viszonylag semleges talaj nagyon kiemeli a szőlőben és aztán a borban is ezt a nem módosult, nagyon tiszta gyümölcsösséget, ami egy ilyen édeskés ízérzetben nyilvánul meg a borfogyasztó számára. Nem véletlenül szerepel már a múlt század eleji szakirodalomban az „édeskés homoki” jelző az itteni borok kapcsán, amihez a kulcs a terméskorlátozás és a kíméletes feldolgozás.
Egyébként Kecelen már az 1700-as években bort állítottak elő, a 19. század elején már több mint 900 hektár szőlő termett a város határában.
– A magyar szabályozás szerint a borokhoz ötvennyolcféle adalékanyagot szabad felhasználni. Ön hányat használ?
– Egyetlenegyet, a kén-dioxidot, de azt is mértékkel. Például míg a vörösborban literenként 150 mg oldott kén-dioxid a megengedett, amiből 30–40 mg a még elviselhető szabadkén-mennyiség, addig a legutóbbi vörösboromnál 60 mg összként, illetve 9 mg szabadként mért a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal. A szabadkén valószínűleg már egy fél éven belül eltűnik belőle.
A kadarka a Balkánról került hozzánk, de annyira régen, hogy nyugodtan tekinthetjük magyar fajtának
Fotó: Benyák Zoltán személyes archívuma
– Ha jól tudom, Ön csak őshonos fajtákat termeszt?
– Több tucatra tehető a magyar őshonos fajták száma, mint például az arany sárfehér, budai zöld, csomorika, ezerjó, fehér gohér, furmint, hárslevelű, juhfark, kövidinka, királyleányka, leányka, kéknyelű, pozsonyi fehér és még sorolhatnám. Jómagam ezek közül pozsonyi fehérrel, ezerjóval és – ha mód van rá – kövidinkával foglalkozom, a kékszőlőfajták közül pedig főként a kadarkával. Ez utóbbi ugyan a Balkánról került hozzánk, de annyira régen, 300–400 éve, hogy nyugodtan tekinthetjük magyar fajtának.
– Állítólag Kölcsey Ferenc is ménesi kadarkát szerepeltetett „Tokaj szőlővesszein” helyett a Hymnus első verziójában.
– Így van, mert abban az időben, a 18. század második felében, Lengyelország többszöri felosztása révén Tokaj elveszítette a piacát, az egész borvidék súlyos válságba került, és a divat, francia hatásra a vörösborok felé irányult. A vörösbor-kultúrát pedig a Kárpát-medence nagy részén a kadarka jelentette, az Arad melletti Ménesen még aszút is készítettek belőle a 19. század elején – amikor a Hymnus született –, így mindazt tudta, amit a kor ízlése megkívánt.
Benyák Zoltán: a magyar bortermelés immáron 30 éve rossz irányba tart
Fotó: Kocsis Károly
– Erdély régebb eleve sokkal nagyobb hangsúllyal bírt a Kárpát-medencei szőlőtermesztésben, mint manapság, azzal együtt, hogy Ménes nem tartozik a történelmi Erdélyhez, a 19. század közepén még 320 ezer holdon művelték.
– Bél Mátyás még az 1730-es években készített egy országleírást, és ő ott a borokkal kapcsolatban megjegyzi, hogy
De nemcsak a hegyek: a szélesen táruló mező és síkság”, így Erdély számos területe is. Akkoriban a bor egy alapvető élelmiszernek számított, a hegyoldalakról aztán fokozatosan eltűntek a szőlőtőkék. A történelmi Erdélyben például
De az egész Erdély, Székelyföld egy részét is beleértve hamarosan újra a reneszánszát élheti, hiszen Magyarországon 30 évvel ezelőtt még mindenki kerülte az északi oldalakat, manapság azonban, az általános felmelegedés következtében inkább az északi fekvésű oldalakra telepítenek szőlőt. A nagy melegek és a kevés csapadék eredményeként ugyanis ott is beérik, a megfelelő cukorfok elérése már nem jelent gondot, ennél sokkal fontosabb, hogy a savak megmaradjanak. És ott tudnak megmaradni, ahol a gyümölcs kevesebb napfényt, hőt kap. Márpedig a bornak a sav adja a gerincét, anélkül nincs mire építkezni. Olyan, mint a fenyőfának a törzse, amelynek a kinövő ágacskáit lehet aztán feldíszíteni. Így épül fel a bor is.
Bél Mátyás nagyra értékelte 18. századi Erdély bortermő vidékeit, és azokat a magyarországihoz hasonlóan jelentősnek tartotta. Erdély nagy részére vonatkozólag az éghajlatot úgy írta le, mint amely „a szőlő művelésének kedvez”, a déli és nyugati lejtőket pedig a bortermelésre legalkalmasabb vidékeknek látta. „A bor bőségesen terem, s a mindennapi élet nélkülözhetetlen része.” A Küküllő menti borokat tartotta Erdély legnemesebbjeinek, Segesvár környékén „erősebb, de kevésbé lágy borok teremnek”; tartósak és jól szállíthatók. „A szászok a napos dombokon nagy gondossággal művelik a szőlőt; boraik tiszták és kedveltek a kereskedelemben.” A gyulafehérvári borokról azt írta, nem mindig a legkiválóbbak, de nagy mennyiségben és megbízható minőségben teremnek.
– Jól értem, hogy Székelyföldön is bátrabban próbálkozhatnánk szőlőtermesztéssel?
– A korai vagy középérésű fehér fajtákkal mindenképp. A vörös szőlőnél azért a színanyag, a héjban lévő tanninok, cserzőanyagok végett fontos, hogy rendesen beérjen, másként húzós, nagyon nyers ízű lesz a bor.
Késői szüretelésű ezerjó a keceli birtokról
Fotó: Benyák Zoltán személyes archívuma
– Mondjuk a szőlőtől már most sem teljesen mentes Székelyföld, hiszen több helyen ügyes borászokról hallani, Maros megyében a borturizmus is szépen fejlődik, és hány meg hány portán találni direkt termő fajtákat, mint Noah, Izabella, Elvira, Othello, Delavári és társai! Ezek fogyasztása tényleg káros az egészségre?
– Egyáltalán nem káros, sőt ma már olyan összetevőiket is ismerjük, amelyek kifejezetten egészségesek a fogyasztóra nézve. A metilalkohol tartalmuk miatt nem szokták ajánlani, de hát abból elenyésző mennyiség van bennük, alig valamivel több, mint a ma termesztett fajtákban. Tehát nyugodtan ihatjuk, még akkor is, ha Hamvas Béla valami ördögtől valóként írta le ezeket a borokat.
Székelyföldön a szőlőt „csak a déli vidékeken, Udvarhelyszék néhány helységében, Marosszék legtöbb helységében és általában Aranyosszéken termesztik. Az északi és keleti vidékeken már nem terem mega szőlő.”
Daniel G. Scheint: Az erdélyi székelyek földje és népe (1833)
– Gyakran mondogatja, hogy a magyar bortermelés immáron 30 éve rossz irányba tart. Ezt mire alapozza?
– A szőlő elsősorban gazdasági növény, tehát nem azért termesztjük, hogy megigyuk a bort, hanem hogy értékesítsük. Na már most, ha valaki szőlőt telepít, és felépít egy borászatot, az nagy költségekkel jár, komoly tőkeinvesztíciót igényel.
Én magam az ezerjómat százéves ültetvényről szüretelem! Egy jól karban tartott ültetvény legkevesebb 30–50 évig nagyon jól tud teremni, tehát egy vagy két emberöltőt simán kibír, ha vigyáznak rá. Ám az utóbbi évtizedekben azt figyeltem meg, hogy Magyarországon hétévente változik a stílus. De ha hétévente új fajtákat próbálunk ki, akarunk megszerettetni a fogyasztóval, az újfajta borsstílust is jelent, amihez újféle technológia kell. De akkor ez már nem gazdaságos, hanem inkább irracionális tevékenység. Ha kivágjuk és lecseréljük a 15 éves ültetvényeket, nem lehet jól kijönni belőle.
Az Irsai Olivérből készült borát is érdemes megkóstolni
Fotó: Benyák Zoltán személyes archívuma
– Legfennebb támogatással…
– Csakhogy a támogatás, még ha bevett gyakorlat is, szintén egy irracionális dolog. Meglátásom szerint minden gazdasági tevékenységnek önfenntartónak kell lennie, illetve valamennyi hasznot termelnie. De ebbe nem fér bele az, hogy hétévente újragondoljuk az egészet, márpedig ez jellemzi Magyarországot. Mindig szaladunk az aktuális divat után, és annak megfelelően akarjuk átformálni a teljes vertikumot. Ez viszont szó szerint pazarlás. Az értékek pazarlása. És ami a legfájdalmasabb, hogy elveszi a fókuszt a tájtól.
„A jobb borokat termő szőlőhegyek a következő falvakban vannak: Malomfalván, Baczka Madarason, Szent-Gericzén, Szent-Háromságon, Harczón, M.-Madarason, M.-Bándon, M.-Kölpényben, Szabédon sat. A Nyárád-, Kisküküllő- és Maros mellékiek gondosan mívelik, de a mezőségieket kivéve egyes gazdák elhanyagolják. Több erdélyi híres borokat vitetvén föl 1820-ban Bécsbe korlátnok gr. Teleki Sámuel, azokból szakértő bortermelők és vegyészek kísérletei alapján a legelső osztálybeliekhez soroltatott a malomfalvi… Kitűnő haszonnal kezeli szőlőit Marosszéken Fintaházán Báti Gábor úr… Kiemelendő továbbá a náznánfalvi Berzenczeiféle szőlőhegy, melyet néhai idősb Berzenczei János úr plántáltatott.”
Kis-Baczoni Benkő Károly: Marosszék ismertetése (Kolozsvár, 1869)
– És ezzel visszatértünk beszélgetésünk elejéhez, a tájjelleg kidomborításának fontosságához. Ez lenne a tehát a követendő út?
– Hát mi az egyetlen fix pont a szőlő- és a bortermelésben? A táj. Amihez nekünk, tetszik, nem tetszik, alkalmazkodnunk kellene. Nálunk viszont pont egy fordított gondolkodás érvényesül, ahol a táj az utolsó szempont, amit a divat alapján minduntalan megpróbálunk felülírni a fajtával és a technológiával. Ezt nem lehet hosszú távon gazdaságosan művelni. Ittam már olyan, nagyon karizmatikus, kiváló adottságú borvidékről származó fehér muskotályost, hogy – életemben először – nem tudtam rájönni a borvidékre.
A saját értékeid kidomborítása helyett teljesen semleges bort készíteni? Ehelyett a tájra és a sajátos magyar szőlőfajtáinkra kellene összpontosítanunk, mint ahogy például a Douró-völgyében is csak őshonos fajtákat termesztenek. És ez rendben is van, hiszen ha mi elmegyünk külföldre, akkor nem kékfrankost vagy kadarkát akarunk kóstolni, hanem Ausztriában zöldveltelinit, Franciaországban bordóit vagy burgundit, Németországban rajnai rizlinget, Toszkánában Sangioveset, Spanyolországban Tempranillót és így tovább. Minek akarnák ezeket a fajtákat idehozni? Mi csináljuk azt, amink van, és azt csináljuk jól.
A milánói sertésborda nemcsak egy fogás, hanem a kényeztető ízek fúziója: roppanós bunda, omlós hús és egy gazdag, olaszos ragu harmóniája. Laktató, stílusos és egyszerűen megunhatatlan klasszikus a tányérodon.
A magyar gasztronómia egyik leglaktatóbb levese, amely generációk óta meghatározó szereplője a családi asztaloknak – ez a csülkös bableves, amit ha friss kenyérrel vagy krumplis pogácsával eszünk, nem is kell utána második.
Rusz Lívia (1930–2020) az erdélyi képregény talán első igazán ismert alakja, a mai napig közkedvelt Csipike figurájának (képi) megteremtője, akiről kevésbé köztudott, hogy a festészetben is jelentőset alkotott.
Az évnek ebben az időszakában igazán csábító a friss orda a piacon. Ha szeretjük az ordát és a pite jellegű süteményeket, ezt mindenképp próbáljuk ki. A fagyasztott gyümölcsnek pedig fogynia kell, mert lassan jön a friss.
Az átmeneti koranyári időszakban illatos mezei szegfűgombát gyűjthetünk, ha kiadós eső után gombásznánk a közeli legelőkön. A lucfenyő és más fenyőfélék is elkezdték már a friss hajtásaikat nevelni, desszerteket és szirupot is készíthetünk belőlük.
Vannak olyan ételek, amelyek gyerekkorunktól velünk vannak – a karfiolleves is ilyen, és ha nem emlékszel vagy nem találod a régi receptedet, mutatjuk, hogyan készítsd el.
A zöld és a fehér spárga nemcsak színében különbözik: termesztésük, ízviláguk és konyhai felhasználásuk is eltérő. Ez a szezonális zöldség egészséges, változatosan elkészíthető, és gazdag kultúrtörténeti múlttal rendelkezik.
A savanykás datolya az egyik legtrendibb egészséges nasi, de nem kell vagyonokat költeni rá: otthon is könnyen elkészíthető. Édes, citrusos, enyhén ragacsos falat, ami egy könyv mellé egyszerűen „veszélyesen” jó.
A májusi időszak sok ehető gombát tartogat számunkra, nemsokára megjelennek a sokak által kedvelt vadon termő csiperkék is. Addig is ismerkedjünk meg egy nagyon ízletes ehető taplófajjal, a pisztricgombával.
A fejes saláta tavasszal a piacok egyik legnépszerűbb zöldsége: nyersen, levesként vagy főzelékként is elkészíthető. Vitaminokban gazdag, könnyű és sokoldalú alapanyag, amely számos konyhában fontos szerepet kap.
szóljon hozzá!