Tiszta és nagy dolgokhoz csak tiszta és egyenes úton lehet eljutni

Ennek apropóján idézünk fel a népíróként is emlegetett alkotó életművéből és életútjából olyan gondolatokat és időszakokat, amelyek bizonyítják, hogy az íróra való emlékezés nemcsak egy kővé dermedt állapotot jelent, hanem a székely öntudat továbbélésének a folyamatát is.

Bizonyára mind ismerjük Tamási Áron szállóigévé vált mondatát. S mi sem lenne egyszerűbb, mint egyetérteni a székely tollforgatóval, hiszen, mondhatnánk magunk is, hogy életünk egyik kulcsfontosságú – és szinte már kikerülhetetlen – célja: otthonra találni. Tamási Áron pedig nemcsak otthont kínál az otthontalanoknak, de útbaigazításokkal is ellát. Olyan instrukciókra kell itt gondolnunk, amelyek nem pusztán az otthon szűkebb, négy fal közti terület megismerését jelentik. Tamási a megjelent írásaival a magyar és székely öntudat megerősítését tűzte ki célul. És most – születésnapjának 127-ik évfordulóján – többek között erre a csodálatos vállalkozására is emlékezünk.

Tamási Áron olyan fogódzókat tár elénk, amelyek rendre választ adnak azokra a kérdéseinkre is: milyen a magyar ember, illetve mitől lesz magyar (/székely) a magyar irodalom? „Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan” – mondja nemes egyszerűséggel Tamási. Azt viszont biztosan állíthatjuk: ő az, aki – novelláival és regényeivel – mai napig összekapcsolja a magyarságot, ennek értelmében pedig újra és újra meg kell ismertetni a jelenünk társadalmával. Ez az ismeretségkötés viszont egy olyan köteléket is jelent, amelyben az író és az olvasó az otthon és a szülőföld jelentésmezőjén együtt, szinte kézen fogva botorkál, keresve a legmegfelelőbb értelmezési lehetőségeket, keresve azt a hazát, amelyik befogad, s amelyben az énképünk valahol megegyezik Tamásiéval.

– írja Tamási. A szerző gondolatai és szavai valahol mindig az otthon fogalma mentén értelmezhetők – számára a valahová tartozás kérdése már a születésének pillanatában eldőlt. Farkaslaka, Székelyföld, Erdély, az ezeket a területeket benépesítő magyarság volt az ő igazi, szeretetteljes családja.

A székely író – bárhol is volt épp a nagyvilágban – mindig kereste azokat az eshetőségeket, amelyek a székely, illetve az ősi magyar emberkép megismeréséül szolgáltak. „És rátok bízom az itt maradó kincseket” – mondja ő. Nekünk pedig már nincs egyéb dolgunk, mint észrevenni és védelmezni ezeket a ránk maradt kincseket.