Nő a tükörben: a költészet és az online tér találkozása

Így alakult ki az, hogy a vers számomra egy gyógyító eszköz és minden szöveg lehetőség, de ettől még nem értek az irodalomhoz, megmaradok a saját határaimon belül, pszichológusnak. A vers a közösségi médiában a terjedelmi korlátok miatt könnyebben éri el az embereket, de a rajtuk keresztül megélt otthonosság érzés alakíthatja az irodalom egészével való kapcsolatot, legalábbis ezt remélem.

– Mit tapasztal a versposztolásokkal kapcsolatban?

– Azt mindenképpen, hogy az emberek várják ezeket a szövegeket. Kicsit elkanyarodom, de mindjárt visszatérek ide. Amikor pszichológusként dolgozom, fontos, hogy a kliensem a két ülés közben eltelt időben is meg tudja élni a biztonságot, amit tulajdonképpen ő kell, hogy megteremtsen magának. Amikor az ember krízisben van, nagyon nehéz ez, sokszor rituálékra, külső megerősítésekre van szükség, hogy kialakuljon ez a stabilitás. Ilyenkor azt szoktam kérni, hogy esténként vegye végig a napját, strukturáljon, mi történt vele, az hogyan hatott rá, milyen érzéseket élt meg, és esetleg írjon pár szót erőforrás fókusszal is, hogy mi volt a nap nyeresége. Az önreflexiót is tanulnunk kell. Akkora zajban élünk, hogy nem egyszerű megtartani a kapcsolatot a saját belső történéseinkkel. Van egy csodálatos Olga Tokarczuk történet, Az elveszett lélek, ami pont erről szól. Ott a főhős a sok munkában, rohanásban elvesztette a lelkét, és az orvos azt javasolja neki, hogy üljön le, és várja meg, míg megérkezik a lelke. És ő ül, és ül, és vár. Én úgy látom az oldal követőit, hogy ők is várnak.

Hiszek abban, hogy ahogy Olga Tokarczuk történetében a főhősnek, nekünk is van esélyünk, hogy megérkezzen a lelkünk, csak várni, és figyelni kell befelé.

– Inkább a kortárs vagy a klasszikus irányt követi, ha versválasztásról van szó?

– Évek óta inkább a kortárs szerzők szövegeit posztolom, mert jelentősége van annak, hogy ugyanabban a világban élünk. A szerző lehetne a szomszédunk, a barátunk, a családtagunk, a párunk, annyira közeli és bensőséges tud lenni egy kortárs vers, és erre a közelségre nagy szükségünk van.

A dedikálás pszichológiája is ez lehet – ilyenkor néhány kézzel írt sorban az életünk összeér. A szerző az aláírásával ezt a szimbolikus közelséget adja, egy valódi találkozás, a kölcsönösség illúzióját. A közös világban létezésből nekem is vannak szép élményeim, a legutóbbi pont egy fiatal szerzővel kapcsolatos. Már jó ideje követtem a szövegeit, és csodálkoztam rá az érzékeny, finom nézőpontjára, amikor kiderült, hogy ő is egri, mint én, és hogy pszichológus ő is. Tudjuk, hogy a hasonlóság, sokszor hozza a közelséget, de amikor kiderült, hogy ismerem az édesanyját, aki egy évfolyammal felettem járt az iskolában, és egy lakótelepen laktunk, nos akkor ebből a közelségből lett valami mély összekapcsolódás. Ő, anélkül, hogy tudná, tartalmaz belőlem, a világomból egy darabot. Nem találkoztunk, valószínűleg nem is fogunk, mégis összetartozunk valahogy. Szerintem ez csodálatos.

– Erdélyi szerzők verseit is posztolja?

– Az az érdekes, hogy az Erdéllyel kapcsolatos meghitt viszonyomat pont az oldalnak köszönhetem. Korábban, amíg nem voltak onnan személyes kapcsolataim, a viszonyulásaimat a történelmi, társadalmi, politikai, kulturális szűrők határozták meg, és ez nagyon megváltozott bennem az évek során.

Amikor 2022-ben meghívtak a marosvásárhelyi DeepDive-ra, ahol Imre Eszterrel beszélgettem irodalomról, lélekről, a világról és más fontos dologról, még inkább megerősítette ezt a kötődést. Pátosztól mentesen, személyesen, belülről. Az oldal követőin túl, sokat adnak ehhez a közelség élményhez az erdélyi szerzők. Érdekes, hogy sokszor csak utólag, a posztolás után derül ki, hogy a szerző honnan származik, szóval előbb szeretek bele egy szövegbe, de talán minden mindennel összefügg. És persze vannak olyan erdélyi szerzők is, akiknek pedig kifejezetten keresem a szövegeit, mert tudom, hogy rám is gyógyítóan hatnak.

– Hogyan látja, a vers milyen hatással tud lenni az emberekre a mindennapokban?

– A világ sokszor nagyon szorongató, és most különösen érezzük ezt. Háborúk, járványok, nagyhatalmi erőfitogtatások, manipulációk, ellenségkeresés, kirekesztés, erőszak dől ránk mindenhonnan.

Önmagában pedig azzal, hogy megjeleníti ezeket – a háborút, magányt, kirekesztettséget, szorongást –, legitimálja az ezzel kapcsolatos érzéseinket. Mintha azt mondaná, hogy: tudom, milyen nehéz ez. És hogy nem vagy egyedül. A személyes ügyeinken is átsegít – a szerelmes verseken keresztül újraélhetünk valami régi érzést, vagy ráismerhetünk arra, amiben épp vagyunk, a szakításainkban fogja a kezünket. Néha úgy érzem, a művészet az elérhető normalitás most.

– A közösségi média a költészetet kiüresíti vagy új életet ad neki?

– A közösségi média jó tere lehet az irodalomhoz való (újra)kapcsolódásnak is, és nem véletlen, a Nő a tükörben és más, irodalommal foglalkozó oldalak népszerűsége sem. És ahogy különbözőek vagyunk, úgy különböző mélységekben, minőségben is keresünk tartalmakat, és ebben a „keresünk” szó a lényeg. A közösségi média sokféle tartalmat kínál, de mi döntjük el, mit használunk belőle a magunk épülésére. A kontroll nálunk van.

– Van olyan költő, aki elkíséri Önt hosszú ideje?

– Vannak időszakok, amikor valakit többet olvasok, mert a közelsége jót tesz nekem, és persze vannak költő tündérkeresztapáim és tündérkeresztanyáim, akik jó ideje kísérnek – varázspálcástul, csodástul. Az egyikük pont az erdélyi Kányádi Sándor.