Méliusz József, akit a megújulás képessége jellemzett

Azt tartják, jelentős alkotók esetében egyetlen gondolat vonul végig egész életművükön. Úgy vélem, Méliusz esetében ez az egy nagy gondolat nem más, mint az önismeretigény folyamatos ébren tartása, amelyet az író a saját nemzeti közösségének a huszadik századi történelmi változásokat megélt és elszenvedő helyzetével összefüggésben tárgyalt műveiben. Nem lehet véletlen, hogy a fiatal pályatárs, Szávai Géza** éppen Helyzettudat és irodalom címmel írt könyvnyi terjedelmű tanulmányt már 1980-ban Méliuszról...

Meglátásom alátámasztására hivatkozhatnék a saját költői hangját az 1930-as évek első felében az avantgárd „sugárzásban” meglelő Méliusz-lírára vagy a Város a ködben című Temesvár-regényére, amely tulajdonképpen az erdélyi magyarság kisebbségivé válásának folyamatát mutatja be, s amelyet az 1930–40-es évek fordulóján írt, de csak negyed századdal később, 1969-ben jelenhetett meg. Aztán az évtizedek során a fiatal, lázadó-kísérletező költő törekvései „visszaköszöntek”, sőt kiteljesedtek az Aréna című kötet (1967) hosszúverseiben, illetve a szereplíra körébe sorolható Horace Cockery kettős könyvben (1983), a prózaíró pedig az 1970–80-as évek kávéház-köteteivel (pl. Tranzit kávéház, Napnyugati kávéház) ért fel írói pályája zenitjére. S mindahány, végső soron az önismeret és helyzettudat „képletébe” fér bele...

– A monográfiában hangsúlyos – az életmű szerkezeti vonalai mellett – az erdélyi magyar irodalmi közeg változásainak bemutatása is; hogyan látja, milyen olvasói rétegek tudják ma leginkább befogadni Méliusz művét?

– Az utóbbi időben a legrégibb országos magyar könyves esemény, az Ünnepi Könyvhét az „Olvasó vagyok” jeligével zajlik, s valóban öröm látni, hogy minden júniusban az alatt a négy-öt nap alatt tömegek fordulnak meg Budapesten a Vörösmarty téren és a Pesti Vigadó előtti Duna-korzón, akiket az olvasás, illetve a könyvekkel (és a szerzőkkel) való találkozás „mozgat meg”. Közelítve térségünkhöz, tudjuk, hogy több, mint három évtizede sikeresen zajlik a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, aztán túl van a tizedik kiadásán a Csíkszeredában rendezett könyvvásár, de a Sepsiszentgyörgyön 2023-ban indult Könyvvásár és Kortárs Irodalmi Fesztivál is jó kezdeményezés volt, és igen biztató a folytatása is.

Folyamatos változásban van minden, így az olvasói elvárások és igények, no meg szokások is. Ezen belül megjósolták a könyv, a Gutenberg-galaxis alkonyát is vagy hatvan évvel ezelőtt, de az előbb elmondottak valahogy nem erről győznek meg engem. Nyilván, a gazdasági tendenciák és -politikák sok esetben korlátokat állítanak kiadók és olvasók számára egyaránt, látni kell, hogy nem élvez elsőséget a kultúra támogatása a nagyvilágban, annál kevésbé mifelénk, ahol nemhogy megőrizne létező kedvezményeket a kormányzat, de még megszorításokat vezet be a kultúra „termékeire”.

Különösebb olvasásszociológiai felmérések nélkül is állíthatjuk, hogy a szórakoztató és populáris irodalom különböző területei és műfajai széles olvasói rétegek igényeit elégítik ki ma is, viszont a kanonizált, úgymond komoly irodalmat művelő szerzők könyveit is nagy érdeklődés övezi, amint az említett könyves eseményeken is tapasztalni lehet. A Méliusz-életmű határköveinek számító prózai és verses művei újrakiadása ugyan nem történt meg, de számon tartandó törekvése a budapesti Pont Kiadónak (amelyet éppen Szávai Géza vezet!), hogy mind a lírai életmű egyes emblematikus darabját, mind a prózákból részeket kiemelve külön kötetekben adja ki 1994 óta (eddig kilenc kötetet jelent meg). Akik tehát a mai „gondolkodó irodalom” (Kenyeres Zoltán) hívei, azok mint ennek az irodalmi törekvésnek az egyik jelentős „elöljárójára” tekinthetnek Méliusz Józsefre.

Az olvashatóságot és hozzáférést firtató esetleges kérdésre különben, hogy Méliusz művei bizony terjedelmesek, ugyancsak kérdéssel válaszolhatnék. Napjaink magasra taksált és olvasott írói nem mérlegen is ugyancsak súlyos könyvekkel jelentkeznek?

– A kötetben hangsúlyosan jelennek meg a 20. századi erdélyi sorsok, történelmi traumák és ezek irodalmi feldolgozásai. Hogyan tud Méliusz prózája és lírája ma új perspektívát adni ezeknek a kérdéseknek, különösen egy fiatalabb generáció számára?

– Eme történelmi traumák irodalmi feldolgozása a mai generációkat is kihívások elé állítja. Példaként most csak Tompa Andrea és Visky András egy-egy regényére hivatkoznék (Sokszor nem halunk meg, Kitelepítés).

Méliusz különben a francia és a német nyelvterület irodalmában otthonosan érezte magát, a két világháború közötti időszakban hosszabb időt töltött Svájcban, Németországban és Franciaországban, és egy hosszú ideig tartó kényszerszünet után az 1960-as évek végétől újból szabadabban – persze a kommunista rezsim packázásainak kitéve! – utazhatott Nyugatra is.

Ebből az időből, a romániai viszonylagos liberalizáció éveiből – amikor a nyugati szabad, demokratikus országok felé egyfajta nyitásra került sor Romániában – származik egy róla szóló anekdota, amelyet Fodor Sándor jegyzett le, lévén ő a történet mellékszereplője. Ekkor Méliusz volt a Romániai Írók Szövetségének alelnöke, s Bukarestben tartottak tanácskozást éppen, amelyen részt vett Fodor Sándor is. A vita alatt egy tisztviselőnő lépett be a terembe, és kihívta az alelnök elvtársat, aki aztán nemsokára vissza is tért a terembe, körülnézett, mintha keresne valakit, s Fodor Sándoron állt meg a tekintete. Intett neki, majd az előcsarnokban megkérte, kísérje el az Athenée Palace-ba, interjút kellene adni a nyugat-német televíziónak. Gondolkodott Fodor, hogy miért is esett rá Méliusz választása, meg hogy miről is beszélhetne majd a nyugati tévénézőknek? Bár hívhatott volna mást is a Mester, de Fodor hiúságának mindenképpen hízelgett a dolog. Az Athenée Palace-ban már vártak rájuk, leültették egy kávézó asztalhoz, rendeltek mint a nyugat-német tévé emberének vendégei, és beszélgettek a reflektorok fényében, mintha senki sem lenne körülöttük. Néhány perc társalgás után aztán a német uraság megkérte Méliuszt, beszéljen, s ő beszélt – mondja Fodor – okosan és bátran a romániai magyarság kultúrájáról, irodalmi és színházi életéről, eközben pedig magában tervezgette Fodor, hogy ő esetleg a gyermekirodalomról fog beszélni, amikor rá kerül a sor. De nem került rá sor! Méliusz befejezte a beszédét, a német tévés uraság megköszönte a részvételt, elköszönt tőlük. Visszafelé menet meg is kérdezte Fodor, hát Jóska bátyám, mondd, miért is hívtál engem magaddal? – Tudod... olyan dekoratív a szakállad – válaszolta Méliusz.

Az írói képzeletről című tanulmányomban különben a szereplírát tárgyalom (olvasható az Erdélyi Szép Szó 2025. évi kiadásában, valamint az Olvasatokban az élet című, nemrég a Kriterionnál megjelent kötetemben), amelynek legkövetkezetesebb művelője ugye a nemrég elhunyt Kovács András Ferenc, azaz KAF volt. Ha viszont az effajta költészet előzményeit keressük az erdélyi magyar irodalomban, akkor ezt mindenekelőtt Méliusz életművében találjuk meg. Ő már 1933-ban létrehozott egy költői alakmást Ben Hepburn néven, s mintegy ennek a fiktív amerikai jogfosztott néger költőnek a bőrébe bújva közölt figyelmet érdemlő versciklust a kisebbségi sorsról. Majd jó három évtized múlva egy másikat, Horace Cockeryt, akinek az életművét idegen nyelvből úgymond magyarra fordította, megírta életregényét is, amely aztán 1983-ban jelent meg A Horace Cockery Múzeum és Horace Cockery darabokra tört elégiája címmel.

Íme, egy példa, amely adott már új perspektívákat az utána következőknek, s talán ezután is bekövetkezhetnek hasonló irodalmi fejlemények a fiatal alkotók körében.

– Az életműben a személyes emlékezet és a történelmi tapasztalat folyamatosan átszövi egymást, ami különösen érzékeny írói magatartást eredményez. Mi volt a legnagyobb kihívás ennek az összetett viszonynak a feltárásában a monográfia írása közben?

– A Méliusz-műveknek éppen ez a sajátossága érdemel különös figyelmet az értelmező részéről. Nemcsak saját fájdalmát s örömét kell „eldalolnia” a költőnek – hogy ismert fordulattal éljek –, hanem a megélteket és megszenvedetteket be kell ágyaznia egy szélesebb, társadalmi és történelmi kontextusba. Ha ennek minél több vonatkozására sikerül rámutatnia az értelmezőnek, akkor elmondhatja, jó választ adott a sohasem könnyű kihívásokra...

– Írásaiban említi, hogy Méliusz a diktatúra nehéz éveiben nemcsak irodalmi mintát adott, hanem személyes támogatást is nyújtott a fiatalabb alkotóknak. Milyen emberi tulajdonságai tették őt ebben az értelemben valóban példaképpé, és hogyan látja ezt a mentor szerepet a mai irodalmi közegben?

– Mondhatnám ugye, hogy az író is ember, akivel ugyanazon dolgok megeshetnek, mint bárki mással. Súlyos dolgok estek meg Méliusszal is hosszú élete során. Egy gondtalanabb polgári életmód helyett, amilyenben a temesvári szülői környezetben része volt, ő egy egzisztenciálisan bizonytalanabbat választott, a református teológia elvégzése után újságírói-írói pályára állt. 1940-ben Dél-Erdélyben maradt annak minden következményével, veszélyével. 1945–49 között, egy kedvező átmeneti időszakban a romániai magyar kultúra meghatározó szereplője volt, de 1949–55 között ítélet nélkül tartották börtönben a proletárdiktatúra kiszolgálói.

Mi más, ha nem ezek az élethelyzetek tehetnek embert érzékennyé szükséget vagy bajt szenvedő társaival szemben?! Támogatta hát fiatal írótársait, akár pályájuk indulásában is segítette (Hervay Gizellát például), egyeseket pedig barátságába fogadott (Szilágyi Domokost például), de volt, akit a kommunista rendszer bűnüldöző szerveinek szorításából szabadított ki tekintélye és hivatali beosztása latbavetésével (Ágoston Vilmos), szívesen megosztotta közéleti tapasztalatait, akik érdeklődéssel fordultak hozzá, sokakat pedig mindössze tanácsaival látott el, volt hozzájuk biztató-bátorító szava. Engem magánlevélben keresett meg 1984-ben, miután a Korunkban olvasta egyik könyvéről írt tanulmányomat, de levelezésünk, majd személyes kapcsolatunk haláláig tartott, s nem egyszer Romániában nehezen beszerezhető gyógyszerekkel segített, hogy beteg édesanyámat kezelni tudjuk...

Méliusz József immár harminc éve nincs köztünk, de sokféle helyzetben fordulhatnánk példájához, egyszóval: hagyatékához.

– Ha arra kérném, fogalmazza meg egyetlen mondatban, miért fontos, hogy Méliuszt ne csak szerzőként, de emberként is közel hozzuk az erdélyi irodalmi köztudathoz, mit mondana?

– Azt merem állítani, hogy Méliusz is a fehérek között egy európai volt, aki nyitott volt a magyar és európai értékek széles köre iránt, akit a megújulás képessége jellemzett, nem különben érzékenység a kisebbségi helyzetre, az egyéni sorsfordulatokra pedig számtalanszor segítőkészséget mutatott.

---------------------------

* Méliusz József harminc évvel ezelőtt, 1995. december 1-én hunyt el Bukarestben, és a Bellu temetőben nyugszik.
** A prózaíró, kritikus, irodalomtörténész és könyvkiadó Szávai Géza hetvenöt évvel ezelőtt, 1950. december 4-én született a székelyföldi Küsmödön. 1988 óta Budapesten él.