Fábián Tibor: Aki a sírásunkat nevetésre gyógyította

Nem tudom, hogy csinálta. És ahogy telik az idő, és mindinkább bonyolódik az életünk, egyre kevésbé értem. Kézben tartani a hat gyermeket, a háztartást, az óvodai, iskolai programot, ételt tenni az asztalra, sorban állni ezért-azért, mindenért, és közben még át-átruccanni „magyarba”, hogy az ott eladható holmik árából megvegye azt, ami itthon, a román kommunizmus árnyékos világában nem kapható.

Mi akkor még csak önmagunkat láttuk. Aprócska életünket, kicsinyke bolygónkat. Ahogy az otthon és az óvoda között elballagunk, vállunkon a miniatűr óvodás táskával. Amit, ha uzsonnaidőben kinyitunk, piros alma gurul ki belőle, és a zsíros kenyér vagy bundás kenyér jellegzetes illata csapja meg az orrunk.

Nem kellett egész nap kézügyben tartson minket. Elég volt pár óránként utánunk kiáltani és ellenőrizni, megvagyunk-e. Az udvar és a kert valóra váltotta a mesét. Ott megmenthettük a királylányt, elnyerhettük a fele királyságot. Várat építhettünk a góréban, házat a szőlőlugasok közé. Eljátszhattuk a tévében látott indián filmet.

Aztán, ha túl későre járt, ha már vacsoraidő közeledett, ha mosakodni kellett lefekvés előtt, egyszerre felhangzott anyánk erős, határozott hangja, és mi, ha nem akartuk túlságosan próbára tenni türelmét, megiramodtunk a hang irányába. Tudtuk, aznapra véget ért a kinti mesevilág, de kalandjaink másnap folytatódnak a kertben, az udvaron vagy a legelőn.

Gyakran hallgattuk korholását, mert vittük magunkon a játékban ránk ragadt piszkot, sarat, port. A nadrágunkra tucatjával ráragadt farkasfogat. A korabeli öreg mosógépnek sok munkát adtunk. Az udvar tele volt ruhaszárító-kötéllel, amiken a száradó, csepegő ruhák gyakorta siratták csibészségünket.
Így volt.

Ő indított és ő fogadott minket. Vele mentünk a városba, és neki sírtunk meggyőző krokodilkönnyekkel egy-egy játék láttán. Ami sokba került, ahhoz könnyekből is több kellett, míg végül anyánk megenyhült és a nagycsalád kevéske pénzéből megvette a játékot. Ami azonban így, tulajdonunkba kerülve, hipp-hopp elveszítette bűvös elérhetetlenségét, varázslatosságát.

Mindez ugyanúgy darabokra töredezett időközben, mint a járda az udvaron, amit még apánk öntött, jó 40 éve már. Amelyen annyit futkostunk, és amelyen számtalanszor orra buktunk. Ilyenkor mindig anyánkhoz szaladtunk vérző térdünkkel, karunkkal. Mindennel. Ő volt az, aki a sírásunkat nevetésre gyógyította. Hogy aztán könnyeinket letörölve, percek múltán már azt játsszuk a háromkerekű triciklin, hogy mi vagyunk a busz, amely minden megállóban lefékez. Ahogy a buszsofőr nagybácsitól láttuk.

Most pedig végigsétálunk az udvaron, és keressük régi önmagunkat. Keressük őt, a harsány hangú, aprónépét egybeterelő, erőskezű, határozott, fiatal anyukát. De csak egy ősz hajú nénit találunk, akihez ma már türelem kell, kibogozni és figyelemmel követni elkalandozó szavait.

Aki ma már nem kiált utánunk hangos szóval a kertbe, mert elcsatangoltunk, mert este van, mert az asztalon vár a tejbegríz. Cukorral és fahéjjal megszórva. Kakaóval persze jobban ízlene, de az nincs. Mint sok más sem. De akkor még nem hiányzik. Mert akkor még elég az, ami van.

Időközben messzibb vetődtünk, mint a kert vége. De tán’ nem is annyira a kilométerek, mint inkább az évek távolsága ez.

Mostanság, hazatérve egymagában találjuk. Már nem olyan szép és harsány, szigorú és határozott, mint rég. Amikor még kézen fogva hordozott minket a világban. Ma már sokszor jelentéktelen dolgokkal traktál. Ismeretlen emberekről, mert mára idegenek költöztek az egykori szomszédok helyébe.

Néha felemleget rólunk, a gyermekkorunkról egy-egy történetfoszlányt. A születésünket, cseperedésünket. Sírásainkat és örömeinket. Talán csak most döbbenünk rá, mennyi baj volt velünk, mennyit küszködött, mennyit hordozott, vitt orvoshoz és bárhová.
Olyan magától értetődő természetességgel tárja elénk azt a sok-sok, értünk végzett mindennapos munkát, utánajárást, hogy megdöbbenünk és egyszerre fényleni kezd a szem.

Először zavartan félrenézünk, majd tekintetünk hosszasan megpihen rajta. Csendben, szavak nélkül. Úgy, mint egykor, gyermekkorunkban. Amikor a sírásunkat nevetésre gyógyította.