2026. május 03., 12:462026. május 03., 12:46
Nem tudom, hogy csinálta. És ahogy telik az idő, és mindinkább bonyolódik az életünk, egyre kevésbé értem. Kézben tartani a hat gyermeket, a háztartást, az óvodai, iskolai programot, ételt tenni az asztalra, sorban állni ezért-azért, mindenért, és közben még át-átruccanni „magyarba”, hogy az ott eladható holmik árából megvegye azt, ami itthon, a román kommunizmus árnyékos világában nem kapható.
Mi akkor még csak önmagunkat láttuk. Aprócska életünket, kicsinyke bolygónkat. Ahogy az otthon és az óvoda között elballagunk, vállunkon a miniatűr óvodás táskával. Amit, ha uzsonnaidőben kinyitunk, piros alma gurul ki belőle, és a zsíros kenyér vagy bundás kenyér jellegzetes illata csapja meg az orrunk.
Nem kellett egész nap kézügyben tartson minket. Elég volt pár óránként utánunk kiáltani és ellenőrizni, megvagyunk-e. Az udvar és a kert valóra váltotta a mesét. Ott megmenthettük a királylányt, elnyerhettük a fele királyságot. Várat építhettünk a góréban, házat a szőlőlugasok közé. Eljátszhattuk a tévében látott indián filmet.
Aztán, ha túl későre járt, ha már vacsoraidő közeledett, ha mosakodni kellett lefekvés előtt, egyszerre felhangzott anyánk erős, határozott hangja, és mi, ha nem akartuk túlságosan próbára tenni türelmét, megiramodtunk a hang irányába. Tudtuk, aznapra véget ért a kinti mesevilág, de kalandjaink másnap folytatódnak a kertben, az udvaron vagy a legelőn.
Gyakran hallgattuk korholását, mert vittük magunkon a játékban ránk ragadt piszkot, sarat, port. A nadrágunkra tucatjával ráragadt farkasfogat. A korabeli öreg mosógépnek sok munkát adtunk. Az udvar tele volt ruhaszárító-kötéllel, amiken a száradó, csepegő ruhák gyakorta siratták csibészségünket.
Így volt.
Ő indított és ő fogadott minket. Vele mentünk a városba, és neki sírtunk meggyőző krokodilkönnyekkel egy-egy játék láttán. Ami sokba került, ahhoz könnyekből is több kellett, míg végül anyánk megenyhült és a nagycsalád kevéske pénzéből megvette a játékot. Ami azonban így, tulajdonunkba kerülve, hipp-hopp elveszítette bűvös elérhetetlenségét, varázslatosságát.
Mindez ugyanúgy darabokra töredezett időközben, mint a járda az udvaron, amit még apánk öntött, jó 40 éve már. Amelyen annyit futkostunk, és amelyen számtalanszor orra buktunk. Ilyenkor mindig anyánkhoz szaladtunk vérző térdünkkel, karunkkal. Mindennel. Ő volt az, aki a sírásunkat nevetésre gyógyította. Hogy aztán könnyeinket letörölve, percek múltán már azt játsszuk a háromkerekű triciklin, hogy mi vagyunk a busz, amely minden megállóban lefékez. Ahogy a buszsofőr nagybácsitól láttuk.
Most pedig végigsétálunk az udvaron, és keressük régi önmagunkat. Keressük őt, a harsány hangú, aprónépét egybeterelő, erőskezű, határozott, fiatal anyukát. De csak egy ősz hajú nénit találunk, akihez ma már türelem kell, kibogozni és figyelemmel követni elkalandozó szavait.
Aki ma már nem kiált utánunk hangos szóval a kertbe, mert elcsatangoltunk, mert este van, mert az asztalon vár a tejbegríz. Cukorral és fahéjjal megszórva. Kakaóval persze jobban ízlene, de az nincs. Mint sok más sem. De akkor még nem hiányzik. Mert akkor még elég az, ami van.
Időközben messzibb vetődtünk, mint a kert vége. De tán’ nem is annyira a kilométerek, mint inkább az évek távolsága ez.
Mostanság, hazatérve egymagában találjuk. Már nem olyan szép és harsány, szigorú és határozott, mint rég. Amikor még kézen fogva hordozott minket a világban. Ma már sokszor jelentéktelen dolgokkal traktál. Ismeretlen emberekről, mert mára idegenek költöztek az egykori szomszédok helyébe.
Néha felemleget rólunk, a gyermekkorunkról egy-egy történetfoszlányt. A születésünket, cseperedésünket. Sírásainkat és örömeinket. Talán csak most döbbenünk rá, mennyi baj volt velünk, mennyit küszködött, mennyit hordozott, vitt orvoshoz és bárhová.
Olyan magától értetődő természetességgel tárja elénk azt a sok-sok, értünk végzett mindennapos munkát, utánajárást, hogy megdöbbenünk és egyszerre fényleni kezd a szem.
Először zavartan félrenézünk, majd tekintetünk hosszasan megpihen rajta. Csendben, szavak nélkül. Úgy, mint egykor, gyermekkorunkban. Amikor a sírásunkat nevetésre gyógyította.
Több mint 50 kiadó, 120 meghívott és négy helyszín várja az érdeklődőket május 7–10. között a 11. Csíkszeredai Könyvvásáron, amely ezúttal is a könyv és a találkozások ünnepe lesz az Erőss Zsolt Arénában.
Baka István versei képpé váltak Csíkszeredában: a diákok alkotásai személyes és közös olvasatokként mutatják meg, hogyan él tovább a költészet egy új generáció látásmódjában.
Elhatároztam,
hogy százéves koromban
kiadatok egy verseskönyvet,
száz válogatott versemmel...
Háború és béke feszültségét idézték meg a versek április 11-én a Csíki Játékszín előtti téren, ahol immár 14. alkalommal szólalt meg a Tizenegy ünnepi műsor.
Szilágyi Enikő előadóestje nemcsak emlékezés, hanem morális tükör: múlt és jelen, hit és identitás találkozik egy személyes, mégis közösségi vallomásban, amely kérdez, szembesít és megtisztít.
Április 11-én 11 órától ismét megtelik élettel a színház előtti tér: a Csíki Játékszín Tizenegy című eseménye idén a háború és béke kérdéseit állítja középpontba, verssel, zenével, közösségi jelenléttel.
Kilencven évvel ezelőtt, 1936. április 8-án született Gazda József Kézdivásárhelyen. Egyik fontos munkájának a címére utalva: ő, akit ma köszönthetünk, mindennek mestere, legalábbis ami írásbeli kultúránkkal, szellemi életünkkel kapcsolatos.
Kedves csoporttagok! Érdeklődni szeretnék, hogy hol lehet kapni savanyú káposztát? – ezt az ártatlannak tűnő kérdést tette fel a Név nélküli tag „nevű” egyén az egyik közösségi oldal valamely csoportjában.
Tíz évvel Kertész Imre halála után a Sorstalanság nem csupán emlékként áll előttünk. Nem veszít erejéből. Újraolvasva kevésbé történet, inkább gondolkodási forma, amely az elbeszélés és megértés határait vizsgálja.
Demeter Arnold csíkszentkirályi költő Búzaköd című kötetének bemutatójára készül. A pályája kezdetén lévő alkotó számára ez egy alapkő, amihez vissza-vissza tér majd.