Szávai Géza: Soha nem vehették el tőlem az írás szabadságát

– Hogyan tudtál ebben az elnyomott közegben író lenni?

– Megkíséreltem elnyomottként – akár titokban is! – megteremteni magamban a szabadság közérzetét. Ebben a törekvésben telt el az életem nagy része… Amikor a kislányom óvodába járt, még léteztek Romániában magyar oktatási intézmények, de nagyjából akkor kezdték megszüntetni őket. Eszter hároméves volt, amikor Domokos Gézával, a Kriterion kiadó igazgatójával őszintén elbeszélgettünk. Ez a nemzetiségi kiadó nagyon sokat vétkezett ellenem, huszonhárom éves koromtól nagyjából harmincöt éves koromig. Ez a történet-sor különben elég szörnyű kultúrtörténeti szempontból is. Remélem, ma már nem így működik a romániai magyar kultúra. Domokos persze bocsánatot kért, és azt mondta, hogy pótol, amit lehet. Így jelenhettek meg a Séta gramofonzenére és a Lánc, lánc, Eszterlánc című köteteim.

– Először mintha a matematika érdekelt volna jobban.

– A matematikában hallatlanul nagy élvezetem telt, és elkötelezetten érdeklődtem iránta. Bár igaz, hogy kitűnő elméjű édesanyám sírni kezdett, hogy milyen buta gyermeket szült. Ez azért történt, mert nem mindenben értettünk egyet. A matematika számomra – elsősorban – egy nyelvi élmény is. És a gimnáziumban rájöttem, hogy elkéstem: igazán komoly matematikai teljesítményre nincs kilátásom.

– Hogyan barátkoztál meg a román nyelvvel?

– Tizenkét éves koromban elvittek a brassói rokonokhoz, hogy román környezetben tanuljak meg románul. Akkor még egy vak hangot sem tudtam, később viszont megtanultam, más nyelvekkel együtt. Amikor évtizedekkel később a PONT Kiadót alapítottuk, azt mondtam, hogy olyan embereket alkalmazunk és közlünk, akik legalább három nyelven beszélnek, s így megvan a mi zaklatott helyzeteinkhez illő helyzettudatunk is.

– Milyen volt akkor a romániai magyar irodalmi élet?

– Igazából az engem mindig zavart, amit otthon Erdélyben, Romániában irodalmi életnek, illetve társadalmi körülményeknek neveztünk. Hiányérzeteim voltak. Kezdjük azzal, hogy hányan bizakodtak abban, hogy a rendszerváltás után a fiókokból nagy művek kerülnek elő. Semmi nem került elő. Tőlem viszont soha nem vehették el az írás szabadságát – ezt később úgy fogalmaztam meg, hogy a legfontosabb: élhetni, és írhatni. Ehhez még odatartozik társadalmi megkötöttségként és determináló erőként az is, hogy közölhetni.

Bizonyos szempontból magyarázható volt ez a jelenség, mert „irodalmi és kulturális pozíciókért, állásokért” Erdélyből Bukarestbe kellett költözni, az írónak vagy a szerkesztőnek magával kellett vinnie a feleségét, akinek ugyancsak állás kellett. Így a magyar kulturális intézmények a süllyedésig túl voltak terhelve feleségekkel, rokonokkal. Szörnyű volt. Ez volt a különben heroikusnak tartott – és tényleg heroikus – romániai magyar kultúra sötét, dagonyás oldala.