Szávai Géza: Soha nem vehették el tőlem az írás szabadságát
Fotó: Magyari Lukács
Milyen volt egy gyerek élete az 1950-es években? Hogyan lehet a matematika nyelvi élmény is? Milyen volt a romániai magyar irodalom és mi volt neki a rákfenéje? Szávai Géza Küsmödön született, matematika helyett az irodalmat választotta, majd Budapesten megalapította a Pont Kiadót. A József Attila-díjas szerzővel többek között arról is beszélgettünk, hogy hogyan érvényesülhetett egy fiatal szerző az akkori idők Romániájában, de a magyar kultúrember helyezttudatának fontossága is szóba került.
Ilyés Krisztinka
2025. március 18., 18:562025. március 18., 18:56
2025. november 12., 17:292025. november 12., 17:29
– Erdélyben, Küsmödön születtél. Milyen gyerekkori kép él benned, mire tekintesz vissza így, hosszú idő után?
– A kérdéseknek a lombozatát tekintve ez maga a törzs, ami leginkább érdekel engem is. Sokszor hangoztatom, hogy gyerekkorom óta mondatokban, mondatszerkezetekben élek. A mondatszerkezetek borzasztóan hasonlítanak a matematikai gondolkodás és a matematikai művek mintázataihoz. Kisebbségben születtem, apámék pedig hamar megmagyarázták, hogy szép ugyan a legkisebb királyfiról szóló mese, de itt, ahol mi élünk, magyar gyerek nem lehet király… Ez azt jelenti, hogy a gyerekeknek már akkor el kellett magyarázni, hogy a lehetőségeik korlátozottak. Én viszont ezt soha nem fogadtam el – mármint a lehetőségek korlátozását.
Kisgyermekkori öntudatra ébredésemnek köszönhetően azonban azt is nagyon hamar megtapasztaltam, hogy vannak kisebbségek, elnyomottak – és én közéjük tartoztam. Én ez voltam, definíciószerűen kisebbségi. És ezt a sorsot kínálta, hogy az akkori „állami” román szóhasználatnál maradjak, a „dicsőséges” Románia a kislányomnak is…
Fotó: Magyari Lukács
– Hogyan tudtál ebben az elnyomott közegben író lenni?
– Megkíséreltem elnyomottként – akár titokban is! – megteremteni magamban a szabadság közérzetét. Ebben a törekvésben telt el az életem nagy része… Amikor a kislányom óvodába járt, még léteztek Romániában magyar oktatási intézmények, de nagyjából akkor kezdték megszüntetni őket. Eszter hároméves volt, amikor Domokos Gézával, a Kriterion kiadó igazgatójával őszintén elbeszélgettünk. Ez a nemzetiségi kiadó nagyon sokat vétkezett ellenem, huszonhárom éves koromtól nagyjából harmincöt éves koromig. Ez a történet-sor különben elég szörnyű kultúrtörténeti szempontból is. Remélem, ma már nem így működik a romániai magyar kultúra. Domokos persze bocsánatot kért, és azt mondta, hogy pótol, amit lehet. Így jelenhettek meg a Séta gramofonzenére és a Lánc, lánc, Eszterlánc című köteteim.
A kislányom mindig velem volt, szerkesztőségben, kocsmában, bárhol, én vigyáztam rá, az édesanyja délelőtt-délután dolgozott… Én meg jegyzeteket is közölgettem Eszter-élményeimről, esszéket a gyermekek világáról. Ekkoriban mondta Domokos Géza, hogy ne elméletieskedjek, hanem írjam meg közérthetően, élményszerűen, hogy miként viszonyulhatunk egy kisgyerekhez, magyar kisgyerekhez, úgy, hogy bárhová viszik, magyar műveltségű és tudatú maradjon felnőttként is.
Fotó: Magyari Lukács
Gyerekkoromban olvastam egy könyvet, Az eszös gyermök, magyar népmesék Bözödi György gyűjtésében. Nagyon megfogott. És azóta is azt szeretném, hogy eszes gyermekeket nemzzünk, szüljünk, neveljünk. Én ezt az eszes gyereket kerestem öntudatlanul gyerekkoromban, magamban is. Ezért és így nőtt ki négy évtizeden át a hajdani Eszterláncból a Gyermekvilág-trilógia, mely csodák csodája: ahogyan egykori erdélyi viszonyaink között „megtartási eligazító volt”, ma ugyanez lehet Nyugaton dolgozó („átmenetileg” idegenbe szakadt) magyar szülők kezében.
– Először mintha a matematika érdekelt volna jobban.
– A matematikában hallatlanul nagy élvezetem telt, és elkötelezetten érdeklődtem iránta. Bár igaz, hogy kitűnő elméjű édesanyám sírni kezdett, hogy milyen buta gyermeket szült. Ez azért történt, mert nem mindenben értettünk egyet. A matematika számomra – elsősorban – egy nyelvi élmény is. És a gimnáziumban rájöttem, hogy elkéstem: igazán komoly matematikai teljesítményre nincs kilátásom.
Így én abban nőhettem fel, hogy ott vagyok nagyapámmal a Doberdón, az olasz fronton, mert ő olyan furcsaságokat mesélt, hogy a „taliánoknál” bizony van narancsfa, amiről ő narancsot szakíthatott. Így tudtam meg, és csodálatos volt tudni, hogy mi fán terem a narancs, melyből esetleg karácsonykor kaptam egy-egy darabot. De mi mindent közvetítettek a nagyapám féle nyelvi történések! Hogy csodálatos narancsot fáról szakíthat a székely halandó is, ha olyan „szerencsés”, hogy Doberdónál esik talián fogságba…
Fotó: Magyari Lukács
A matematika mellett tehát érdekelt a történés, a „levés”, a létezés, mert, amikor azt mondom, hogy „vagyok”, az már egy történet. Érdekelt a létezés és a létezéstörténet – ilyen szempontból egészen egyszerűen ellepett, elborított a Biblia, mint „emberiség-regény”. A dühöngő kommunizmus, szocializmus éveiben, az ötvenes években ez nem akármilyen élmény volt. Kisgyerekként sok időt töltöttem a templomban. A tanítói lak mindig a papi lak mellett volt, így tanító édesapám engem mindig oda rakott be a fiatal paphoz, hogy pesztráljon. A vallásórára járó nagyobb gyerekekkel én is részt vettem az órákon. Így lett az első nagy élményem a világirodalomból Ábrahám és Izsák története.
Fotó: Magyari Lukács
– Hogyan barátkoztál meg a román nyelvvel?
– Tizenkét éves koromban elvittek a brassói rokonokhoz, hogy román környezetben tanuljak meg románul. Akkor még egy vak hangot sem tudtam, később viszont megtanultam, más nyelvekkel együtt. Amikor évtizedekkel később a PONT Kiadót alapítottuk, azt mondtam, hogy olyan embereket alkalmazunk és közlünk, akik legalább három nyelven beszélnek, s így megvan a mi zaklatott helyzeteinkhez illő helyzettudatunk is.
Ez akkor is érvényes igény, ha ez a kultúrember nem Budapesten él. Éljen akár Gyergyószentmiklóson, akár Pozsonyban, de ugyanígy Újvidéken, sőt, a távoli diaszpórákban, szórványokban, teszem azt Amerikában is: fontos számára a józan helyzettudat parancsa. Ebben a gyermekkorom Erdélyében belém „plántálódott” tájékozódási ösztönben akár titokban is szabadságra találsz – mondogattam magamnak. És ebben telt el az életem.
Fotó: Magyari Lukács
– Milyen volt akkor a romániai magyar irodalmi élet?
– Igazából az engem mindig zavart, amit otthon Erdélyben, Romániában irodalmi életnek, illetve társadalmi körülményeknek neveztünk. Hiányérzeteim voltak. Kezdjük azzal, hogy hányan bizakodtak abban, hogy a rendszerváltás után a fiókokból nagy művek kerülnek elő. Semmi nem került elő. Tőlem viszont soha nem vehették el az írás szabadságát – ezt később úgy fogalmaztam meg, hogy a legfontosabb: élhetni, és írhatni. Ehhez még odatartozik társadalmi megkötöttségként és determináló erőként az is, hogy közölhetni.
Hát keményen beleálltam. 1975-ben azt mondták, hogy Géza kinyírta a romániai magyar irodalmat. „Folyt a vér”, sok sértett ellenségem lett a kritikáim miatt. És ez kiterjedt. Mert a szerkesztőségekben, tehát a romániai magyar irodalom intézményeiben mindenki mindenkinek a rokona volt. Én ezt tartottam a romániai magyar irodalmi élet rákfenéjének.
Fotó: Magyari Lukács
Bizonyos szempontból magyarázható volt ez a jelenség, mert „irodalmi és kulturális pozíciókért, állásokért” Erdélyből Bukarestbe kellett költözni, az írónak vagy a szerkesztőnek magával kellett vinnie a feleségét, akinek ugyancsak állás kellett. Így a magyar kulturális intézmények a süllyedésig túl voltak terhelve feleségekkel, rokonokkal. Szörnyű volt. Ez volt a különben heroikusnak tartott – és tényleg heroikus – romániai magyar kultúra sötét, dagonyás oldala.
Mindezt csak azért említem, mert rákérdeztél, hogy milyen volt… A lényeg pedig az, hogy milyen műveket hoztunk létre akár Erdélyben, akár Budapesten, akár Londonban. A művek és a művek élete teszi az irodalmat, nem pedig a rokoni kötelékek, társasági viszonyok szertartásai, meg más effélék. És művet akár titokban, tiltás, üldöztetés ellenében is írhatunk. Én ezt nagyon nagy szabadságként éltem meg. Gyerekkorom óta.
CsíkszékEzek is érdekelhetik
A rovat további cikkei
Az elveszett üvegszem
Dédnagyapánk, utolsó éveiben, ott lakott velünk egy udvaron. Furcsa, szigorú, magának való ember volt.
Az elveszett üvegszem
A régi pakliból a kőr királyt – Szőcs Gézára emlékezünk
Nem mindenkiből válik költő, aki jó verseket tud írni – mondja Farkas Wellmann Endre Babérkoszorú-díjas szerző. Szőcs Géza pedig költő – mester, barát, főnök is a szemében. Az öt éve elhunyt Szőcs Gézával ma is napi „kapcsolatban vannak”.
A régi pakliból a kőr királyt – Szőcs Gézára emlékezünk
A magyar boszorkány újraéled – egy könyv, amely a hiedelmeink sötét, mégis ismerős világát tárja fel
A Magyar boszorkánykönyv – Maleficiarium Hungaricum nem csupán hiedelmeket gyűjt egybe: élő kapcsolatot teremt múlt és jelen között. A boszorkányok, szépasszonyok és sárkányok világa most magyar vonatkozásban kel életre.
A magyar boszorkány újraéled – egy könyv, amely a hiedelmeink sötét, mégis ismerős világát tárja fel
A jó öreg asszony – Jókai Mór első gyásza
Mindenszentek és halottak napján, a Jókai-emlékévben különös erővel szólal meg A jó öreg asszony: Jókai első találkozása a halállal gyermeki tisztasággal, szelíd emberi mélységgel. Egy történet a hiányról, a jóságról és az emlékezés csendes derűjéről.
A jó öreg asszony – Jókai Mór első gyásza
Anonymus rejtélye és a Gesta Hungarorum üzenete: Horváth Gábor új megközelítése
Ki volt Anonymus, a titokzatos középkori jegyző, és mit üzen a Gesta Hungarorum a magyar történelemről és identitásról? Horváth Gábor egyháztörténész új könyvében a szerző kilétét és művének vallási-kulturális kontextusát tárja fel.
Anonymus rejtélye és a Gesta Hungarorum üzenete: Horváth Gábor új megközelítése
Erősebb nálam – A vágy, ami nem kér bocsánatot
Szabó T. Anna új novelláskötete, az Erősebb nálam egyszerre szól a vágyról és a belső erőről. A Margó Irodalmi Fesztiválon Nyáry Krisztiánnal beszélgetve a szerző kimondta: minden vágyban ott rejtőzik a szégyen, a félelem és az isteni szikra.
Erősebb nálam – A vágy, ami nem kér bocsánatot
A mesékben ott a világ – Benedek Elek öröksége és a mesék ma is érvényes üzenete
Kisbaconban, Benedek Elek emlékházában nemcsak bútorok és relikviák őrzik a múltat, hanem a mesék szelleme is. A magyar népmese napja emlékeztet: a történetek nem poros relikviák, hanem élő kincsek, amelyek eligazítanak ma is.
A mesékben ott a világ – Benedek Elek öröksége és a mesék ma is érvényes üzenete
Emberközpontúság és sajátságos humor – Márai Sándor hagyatéka
Iróniával fűszerezve, rendkívül szórakoztatóan tud megnyilvánulni írásaiban ételről, italról, szerelmek fellángolásáról, gazdagságról, szegénységről, köznapi eseményekről – véli a 125 éve született Márai Sándorról Hirtling István és Mészáros Tibor.
Emberközpontúság és sajátságos humor – Márai Sándor hagyatéka
Kritikai szemlélet és szabadságvágy – Cs. Gyimesi Évára emlékezünk
Cs. Gyimesi Éva nyelvészként, tanárként, a kisebbségi mítoszok lebontójaként is maradandót alkotott, miközben az irodalmi vitákban mindig az egyenes, szókimondó, de emberi hozzáállást képviselte. Balázs Imre József irodalomtörténésszel őt idéztük meg.
Kritikai szemlélet és szabadságvágy – Cs. Gyimesi Évára emlékezünk
Aki szelíd iróniával reagált a világ igazságtalanságaira
Tomcsa Sándor életműve ma is eleven: ironikus, abszurd, és szelíd humorával a székelyudvarhelyi színház gondolkodására is hat. Nagy Pál színházigazgató szerint az író nem csupán névadó, hanem identitásformáló erő.
Aki szelíd iróniával reagált a világ igazságtalanságaira
Látogatottsági adatokMédiatér
Médiatér alkalmazás
Rádió GaGa alkalmazás
Minden jog fenntartva!
szóljon hozzá!