
„Ősszel volt, szőlőszedéskor… ott történt a baj.” A szüret a falusi élet ünnepe volt, mégis itt fordult tragédiába Katica kisasszony és az unokatestvér szerelme
Fotó: Fortepan / Lissák Tivadar
A régi világ emlékei Márika néni szavaiban nem múltak el, csak elcsendesedtek. A hűbérurak, a szolgálók, de Katica kisasszony tragikus szerelmének története is mind ott él a meséiben.
2025. október 11., 16:272025. október 11., 16:27
Márika néni történetei mindig valahol a múlt ködében kezdődnek. Ott, ahol a patak fölött még szelíden hajlik a fűzfa, és ahol a régi kaszálók helyét ma már csak a szederindák őrzik. Ahogy mesélni kezd, az ember úgy érzi, mintha maga is ott sétálna vele Kézdikőváron, a víz mentén, ahol „mindig a nagynénivel jártunk örökké, mert ott közéje volt”.
A történet most is valahonnan onnan indul, a gyerekkorból, a rokonok és keresztszülők világából. „Kilencen voltunk testvérek” – kezdi Márika néni.
Egy régi szokás rajzolódik ki a szavaiból, amikor a gyermeket „átvették”, ha a sors elvett mást. A szeretet, a gondoskodás így láncolta egymáshoz a családokat, mintha nem is vér, hanem emlék tartaná össze őket. Márika néni emlékei folyton vándorolnak a hegyek és völgyek között. A nagy költözések, az utcák, ahol „ott laktak a Fábián Feriék”, s az a ház, „ahol a Zsuzsa nagyja lakott” – mind élő helyek a meséjében.
De a történet igazi súlya akkor kezd kibontakozni, amikor szóba kerülnek a hűbérurak. „Minden, a birtok az övéké volt, csak urak meg urak, minden az uraké volt” – mondja, és a hangja egyszerre komoly, s nosztalgikus. „Aztán a népeknek eladták, megvették, a népeké lett. De eleinte, lelkem, hűbér volt, hűbéri kor. A nagynéném beszélte.”
A Sólyomok uralták akkor a vidéket. A helyiek legalábbis így mesélik. Régi birtokos család volt a Sólyom, nagy udvarházzal, szolgálókkal, csépléssel, konyhával, mindazzal, ami a földesúri élethez tartozott. Márika néni szavai mögött kirajzolódik a nagynénje árnya, aki egykor szolgált náluk. „Hát főztek, mosogattak, vizet hordtak, sütöttek, amit csak a konyhán kellett. Volt három kisasszony, azoknak kellett szolgálni. Az uraknál nem volt fürdő, mint most, hanem csöbör, abba mosták a kezüket. A nagynéném megharagudott, mert abból kellett volna főzzön, amibe a kisasszonyok a kezüket mosták.”
„Az én történetem valóságos, lelkem” – mondja Márika néni, és a múlt egyszerre válik kézzelfoghatóvá. Szavai nyomán megelevenednek a régi házak, a kaszálók és Katica kisasszony tragédiája
Fotó: forrás: Fábián Mária archívuma
Ahogy beszél, magam előtt látom a régi kúriát, az udvarban zörgő cséplőgépet, az asszonyokat, akik rostálják a búzát, s a férfiakat, akik „a cséppel verik a gabonát”. Minden mozdulatukban ott a régi rend – s annak lassú elmúlása. A Sólyom család története lassan fordul tragédiába. Az öreg nagysága, a „tekintetes asszony” még élt, amikor Márika néniék a házban laktak. A nemes család fia „saját magát lőtte meg, mert beleszeretett valakibe, akit az urak nem engedtek”. A történet suttogva folytatódik, mintha a falak is őriznék az emléket. Mintha egy titkot, egy tabut mesélne.
Egy ideig udvarlója is volt, el akarta vinni, de az anyja nem engedte. Katica meg az unokatestvérét szerette – úgy mondták, mi nem tudjuk – és összebeszéltek. Ősszel volt, szőlőszedéskor… ott történt a baj.”
Egy régi, szomorú szerelem képe rajzolódik ki. „Kimentek a kertbe szőlőt szedni, a ribizkéket, és ott… ott lőtték meg magukat. Katica kisasszony ott maradt, a nagyságos úr meg hazament, azt mondta, ha kiment volna a keresztig, meggondolta volna, de már késő volt. Otthon a faluvégen az itallal megölte magát.” Márika néni elhallgat egy pillanatra. Szavai után csend ül az udvarra, csak a falusi élet zörejét hallani. Aztán, mintha magának magyarázná, halkan hozzáteszi: „Ezek valóságban mind megvoltak, mert a nagynéném ott szolgált. Az én történetem valóságos, lelkem.”
A régi Sólyom-birtokhoz hasonló udvarházak egy letűnt világ tanúi. Itt szolgált a nagynénje, ahol a hűbérurak élete és a szolgálók sorsa egyetlen udvarban fonódott össze
Fotó: Fortepan / Péchy László
Katica kisasszony neve aztán továbbélt a faluban. „Onnan van a kisebbik lányom nevem is” – mosolyodik el Márika néni. „A tekintetes maga mondta: miért nem adunk névnek Katicát? Szép név volt. Katica olyan nagyon szép volt, kedves is, varrni is tudott. Mindenkinek varrt, a gyerekeket szerette, vitt nekik tésztácskát, zsíros lábast, nevetett sokat. Olyan volt, mint a nap.”
A múlt ezzel a történettel is testközelivé válik. A hűbérurak, a kaszálók, a cséplés, a nagyságos asszony, a szolgálók – mind eltűntek már, de Márika néni szavaiban még élnek. Élnek, mint a patak hangja, amely nem kérdez semmit, csak folyik tovább, ahogy a történetek is – egyik emberről a másikra, hogy el ne vesszen, ami volt.

Márika néni, Fábián Mária 1934 szilveszterén született Kézdikőváron, amikor a harangok az ó- és újévet összekötötték. Azóta kilenc évtized telt el. De mindvégig őrizte a hitet, a szeretetet, és a múlt emlékeit ma is szívesen meséli tovább.
Méliusz József életműve egyszerre személyes és történelmi tükör: az önismeret, a kisebbségi lét és a megújulás írói példája. Borcsa János irodalomtörténésszel a gondolkodó irodalom egyik legösszetettebb alakjáról beszélgettünk.
Iratok, nevek, árnyékok: egy megye a célkeresztben. A Securitate figyel, mindent, mindenkit. Magyar szó? Jelentés. Kapcsolat? Kockázat. Hétköznapból dosszié lesz. A rendszer szemében egy egész közösség a gyanú oka. És ez csak a kezdet.
„Mikor először indultunk Somlyóra, fiatalok voltunk. Tiltott idők jártak, mégis útnak eredtünk. A hit akkor nem hangos volt, hanem csendes és kitartó. Ezt tanultuk meg azon a napon” – meséli sorozatunk utolsó részében Márika néni.
Márika néni története nem mese, mégis olyan, mintha az volna. Egy tengerész katona, egy fonóban szövődő szerelem és egy hetvenéves gyűrű, amely ma is őrzi két ember egyetértését – mert ahogy ő mondja: „Ha nincs egyetértés, semmi sincs.”
230 éve halt meg Zöld Péter, a madéfalvi veszedelem (1764) egyik kiemelkedő, vezető alakja. A Csíki Székely Múzeumban a novemberi hónap kiemelt tárgya a madéfalvi Zöld család családfáját ábrázoló dokumentum (Csíkpálfalva, 1842. november 28.).
Mindenszentek és halottak napján, a Jókai-emlékévben különös erővel szólal meg A jó öreg asszony: Jókai első találkozása a halállal gyermeki tisztasággal, szelíd emberi mélységgel. Egy történet a hiányról, a jóságról és az emlékezés csendes derűjéről.
Ki volt Anonymus, a titokzatos középkori jegyző, és mit üzen a Gesta Hungarorum a magyar történelemről és identitásról? Horváth Gábor egyháztörténész új könyvében a szerző kilétét és művének vallási-kulturális kontextusát tárja fel.
Kézdikőváron nőtt fel, tízéves volt, amikor a háború elérte őket. Nem könyvből tudja, mit jelent félni, elbújni, elveszíteni, és újra felépíteni a világot. Márika néni mesél – ahogy csak az tud, aki végigélte mindezt.
Az aradi vértanúk nem csak tizenhárom név – mind külön egyéniség volt, saját sorssal, politikai nézetekkel. Hermann Róbert történész szerint a kutatások ma már feltárják a csoport mögött rejlő arcokat, személyes sorsokat és az új részleteket is.
Kisbaconban, Benedek Elek emlékházában nemcsak bútorok és relikviák őrzik a múltat, hanem a mesék szelleme is. A magyar népmese napja emlékeztet: a történetek nem poros relikviák, hanem élő kincsek, amelyek eligazítanak ma is.
szóljon hozzá!