„Ősszel volt, szőlőszedéskor… ott történt a baj.” A szüret a falusi élet ünnepe volt, mégis itt fordult tragédiába Katica kisasszony és az unokatestvér szerelme
Fotó: Fortepan / Lissák Tivadar
A régi világ emlékei Márika néni szavaiban nem múltak el, csak elcsendesedtek. A hűbérurak, a szolgálók, de Katica kisasszony tragikus szerelmének története is mind ott él a meséiben.
2025. október 11., 16:272025. október 11., 16:27
Márika néni történetei mindig valahol a múlt ködében kezdődnek. Ott, ahol a patak fölött még szelíden hajlik a fűzfa, és ahol a régi kaszálók helyét ma már csak a szederindák őrzik. Ahogy mesélni kezd, az ember úgy érzi, mintha maga is ott sétálna vele Kézdikőváron, a víz mentén, ahol „mindig a nagynénivel jártunk örökké, mert ott közéje volt”.
A történet most is valahonnan onnan indul, a gyerekkorból, a rokonok és keresztszülők világából. „Kilencen voltunk testvérek” – kezdi Márika néni.
Egy régi szokás rajzolódik ki a szavaiból, amikor a gyermeket „átvették”, ha a sors elvett mást. A szeretet, a gondoskodás így láncolta egymáshoz a családokat, mintha nem is vér, hanem emlék tartaná össze őket. Márika néni emlékei folyton vándorolnak a hegyek és völgyek között. A nagy költözések, az utcák, ahol „ott laktak a Fábián Feriék”, s az a ház, „ahol a Zsuzsa nagyja lakott” – mind élő helyek a meséjében.
De a történet igazi súlya akkor kezd kibontakozni, amikor szóba kerülnek a hűbérurak. „Minden, a birtok az övéké volt, csak urak meg urak, minden az uraké volt” – mondja, és a hangja egyszerre komoly, s nosztalgikus. „Aztán a népeknek eladták, megvették, a népeké lett. De eleinte, lelkem, hűbér volt, hűbéri kor. A nagynéném beszélte.”
A Sólyomok uralták akkor a vidéket. A helyiek legalábbis így mesélik. Régi birtokos család volt a Sólyom, nagy udvarházzal, szolgálókkal, csépléssel, konyhával, mindazzal, ami a földesúri élethez tartozott. Márika néni szavai mögött kirajzolódik a nagynénje árnya, aki egykor szolgált náluk. „Hát főztek, mosogattak, vizet hordtak, sütöttek, amit csak a konyhán kellett. Volt három kisasszony, azoknak kellett szolgálni. Az uraknál nem volt fürdő, mint most, hanem csöbör, abba mosták a kezüket. A nagynéném megharagudott, mert abból kellett volna főzzön, amibe a kisasszonyok a kezüket mosták.”
„Az én történetem valóságos, lelkem” – mondja Márika néni, és a múlt egyszerre válik kézzelfoghatóvá. Szavai nyomán megelevenednek a régi házak, a kaszálók és Katica kisasszony tragédiája
Fotó: forrás: Fábián Mária archívuma
Ahogy beszél, magam előtt látom a régi kúriát, az udvarban zörgő cséplőgépet, az asszonyokat, akik rostálják a búzát, s a férfiakat, akik „a cséppel verik a gabonát”. Minden mozdulatukban ott a régi rend – s annak lassú elmúlása. A Sólyom család története lassan fordul tragédiába. Az öreg nagysága, a „tekintetes asszony” még élt, amikor Márika néniék a házban laktak. A nemes család fia „saját magát lőtte meg, mert beleszeretett valakibe, akit az urak nem engedtek”. A történet suttogva folytatódik, mintha a falak is őriznék az emléket. Mintha egy titkot, egy tabut mesélne.
Egy ideig udvarlója is volt, el akarta vinni, de az anyja nem engedte. Katica meg az unokatestvérét szerette – úgy mondták, mi nem tudjuk – és összebeszéltek. Ősszel volt, szőlőszedéskor… ott történt a baj.”
Egy régi, szomorú szerelem képe rajzolódik ki. „Kimentek a kertbe szőlőt szedni, a ribizkéket, és ott… ott lőtték meg magukat. Katica kisasszony ott maradt, a nagyságos úr meg hazament, azt mondta, ha kiment volna a keresztig, meggondolta volna, de már késő volt. Otthon a faluvégen az itallal megölte magát.” Márika néni elhallgat egy pillanatra. Szavai után csend ül az udvarra, csak a falusi élet zörejét hallani. Aztán, mintha magának magyarázná, halkan hozzáteszi: „Ezek valóságban mind megvoltak, mert a nagynéném ott szolgált. Az én történetem valóságos, lelkem.”
A régi Sólyom-birtokhoz hasonló udvarházak egy letűnt világ tanúi. Itt szolgált a nagynénje, ahol a hűbérurak élete és a szolgálók sorsa egyetlen udvarban fonódott össze
Fotó: Fortepan / Péchy László
Katica kisasszony neve aztán továbbélt a faluban. „Onnan van a kisebbik lányom nevem is” – mosolyodik el Márika néni. „A tekintetes maga mondta: miért nem adunk névnek Katicát? Szép név volt. Katica olyan nagyon szép volt, kedves is, varrni is tudott. Mindenkinek varrt, a gyerekeket szerette, vitt nekik tésztácskát, zsíros lábast, nevetett sokat. Olyan volt, mint a nap.”
A múlt ezzel a történettel is testközelivé válik. A hűbérurak, a kaszálók, a cséplés, a nagyságos asszony, a szolgálók – mind eltűntek már, de Márika néni szavaiban még élnek. Élnek, mint a patak hangja, amely nem kérdez semmit, csak folyik tovább, ahogy a történetek is – egyik emberről a másikra, hogy el ne vesszen, ami volt.
Márika néni, Fábián Mária 1934 szilveszterén született Kézdikőváron, amikor a harangok az ó- és újévet összekötötték. Azóta kilenc évtized telt el. De mindvégig őrizte a hitet, a szeretetet, és a múlt emlékeit ma is szívesen meséli tovább.
Az aradi vértanúk nem csak tizenhárom név – mind külön egyéniség volt, saját sorssal, politikai nézetekkel. Hermann Róbert történész szerint a kutatások ma már feltárják a csoport mögött rejlő arcokat, személyes sorsokat és az új részleteket is.
Kisbaconban, Benedek Elek emlékházában nemcsak bútorok és relikviák őrzik a múltat, hanem a mesék szelleme is. A magyar népmese napja emlékeztet: a történetek nem poros relikviák, hanem élő kincsek, amelyek eligazítanak ma is.
Márika néni, Fábián Mária 1934 szilveszterén született Kézdikőváron, amikor a harangok az ó- és újévet összekötötték. Azóta kilenc évtized telt el. De mindvégig őrizte a hitet, a szeretetet, és a múlt emlékeit ma is szívesen meséli tovább.
Iróniával fűszerezve, rendkívül szórakoztatóan tud megnyilvánulni írásaiban ételről, italról, szerelmek fellángolásáról, gazdagságról, szegénységről, köznapi eseményekről – véli a 125 éve született Márai Sándorról Hirtling István és Mészáros Tibor.
Cs. Gyimesi Éva nyelvészként, tanárként, a kisebbségi mítoszok lebontójaként is maradandót alkotott, miközben az irodalmi vitákban mindig az egyenes, szókimondó, de emberi hozzáállást képviselte. Balázs Imre József irodalomtörténésszel őt idéztük meg.
A 20. századi gazdaságtörténet meghatározó eseményeinek állítanak emléket a Csíki Székely Múzeum gyűjteményéből válogatott, a szeptemberi hónap kiemelt tárgyai, a hiperinflációs bankjegyek.
Tomcsa Sándor életműve ma is eleven: ironikus, abszurd, és szelíd humorával a székelyudvarhelyi színház gondolkodására is hat. Nagy Pál színházigazgató szerint az író nem csupán névadó, hanem identitásformáló erő.
Mire emlékezünk augusztus 20-án, és mit jelent mindez Erdélyben? Marchut Réka történésszel arról beszélgettünk, hogyan változott az ünnep értelmezése a történelem során.
A szerelmi ajándék az udvarlás idején a kapcsolat megerősítését szolgálta, a faluközösség előtt pedig jelezte a kapcsolat komoly voltát. Augusztusban egy, a 19. század végéről származó porong a hónap kiemelt tárgya a Csíki Székely Múzeumban.
A Csíki Székely Múzeum kiemelt tárgya júliusban egy 1500-ban Nürnbergben készült ősnyomtatvány: Szent Brigitta mintegy hétszáz kinyilatkoztatása (látomása) a legjelentősebb és legismertebb irodalmi és vallásos középkori szövegegyüttes.
szóljon hozzá!