
A ház udvarán terített asztalok, kendőben táncoló menyecskék és egy új élet kezdete. Lakodalom régen
Fotó: Fortepan / Kurutz Márton
Márika néni története nem mese, mégis olyan, mintha az volna. Egy tengerész katona, egy fonóban szövődő szerelem és egy hetvenéves gyűrű, amely ma is őrzi két ember egyetértését – mert ahogy ő mondja: „Ha nincs egyetértés, semmi sincs.”
2025. november 08., 19:482025. november 08., 19:48
2025. november 09., 16:272025. november 09., 16:27
Tizenhárom évesen már nem gyerek volt. Az iskola véget ért, jött a munka. Kapálás, takarás, a mező, a tehenek. „Mentünk a fonóba – mondja Márika néni –, ott szórakoztunk. Fontunk, beszélgettünk, nevettünk. Akkoriban így volt ez.”
A házban mindig történt valami. A végrehajtók is jöttek, vitték volna a templomba járó gúnyát is, csúfságból. De az élet ment tovább. Kenyerük mindig volt, mert sosem hagyták, hogy szükség legyen. Brassóból hozták a lisztet, ők sütöttek, s még másnak is adtak.
– mondja, és a szavakban ott a bölcsesség, ami csak annak jut, aki végigélte.
A fonóban ismerkedtek meg. Pontosabban: a fonóban indult, de az igazi pillanat az ablaknál történt. „Egyszer csak valaki megveri az ajtót. Nézünk oda – tengerész katona áll az ablakban” – nevet Márika néni. Két év szolgálat után jött haza szabadságra. Az anyja futott elé, sírt, ölelte. Márika meg csak állt, s akkor még nem tudta, hogy ez lesz az ő élete története.
„Az volt az első találkozásunk” – mondja mosolyogva. Aztán ment vissza katonának, s ők levelezni kezdtek. „Nem leveleztünk végig, de elég volt az a pár levél. Mikor hazajött, kezdett járni hozzánk. Csak lopva, mert nem akartak engedni. Kapuban, itt-ott beszélgettünk. Táncok, mulatságok… akkoriban mindenütt élet volt.”
A lánykérés régen nem úgy zajlott, mint ma. Nem volt gyertyafény, fotó, se térdre ereszkedés. Volt helyette mátkaság.
– mondja határozottan.
A gyűrűvel együtt vitték a pitért is, mátkasági pitérnek hívták. Ott, a család előtt történt minden. Aztán jött a tervezgetés: mikor lesz a lakodalom, hol tartják, mennyi ember fér el. „Akkoriban nem volt mindenki hivatalos a lakodalomra. Most? Most megyen mindenki.”
Fábián Márika néni és férje, Mihály – hetven éve ugyanaz a gyűrű, ugyanaz az egyetértés
Fotó: forrás: Fábián Mária archívuma
Az esküvő otthon volt, anyósáéknál. Nem hívtak száz embert, csak a családot, a rokonságot. „Kirakták az ágyakat, mindent a házból, hogy elférjünk. A rokonok jöttek, énekeltek, táncoltak. Nem volt nagy, de szívből volt.”
„Én huszonkettő voltam, ő huszonnégy. 1955-ben már rajtunk volt a gyűrű. Ennek már hetven éve. Hát nem semmi, ugye?” – mondja, s a szeme csillog.
Márika néni ma is őrzi a régi gyűrűt. Ott van a családnál, Katikáéknál, „nehogy elvesszen”. Időnként előveszik, megnézik, beszélnek róla, emlékeznek.
– mondja. „A legfontosabb, hogy egyetértés legyen. Mert ha nincs egyetértés, akkor semmi sincs.” Egyszerű mondat, de mögötte hetven év közös élet. Kenyérsütés, gyereknevelés, tánc, fonó, levél, tengerész katona. És egy asszony, aki tudja, mit jelent igazán szeretni és kitartani.

Kézdikőváron nőtt fel, tízéves volt, amikor a háború elérte őket. Nem könyvből tudja, mit jelent félni, elbújni, elveszíteni, és újra felépíteni a világot. Márika néni mesél – ahogy csak az tud, aki végigélte mindezt.

A kis magyar világ mindössze négy évig tartott, de egy nemzedék emlékezetében ma is él. Márika néni visszaemlékezett a háború alatti oktatásra, a magyarországi tanítónőre, és azokra az évekre, amikor a tudás és az emberség volt a legnagyobb kincs.

A régi világ emlékei Márika néni szavaiban nem múltak el, csak elcsendesedtek. A hűbérurak, a szolgálók, de Katica kisasszony tragikus szerelmének története is mind ott él a meséiben.

Márika néni, Fábián Mária 1934 szilveszterén született Kézdikőváron, amikor a harangok az ó- és újévet összekötötték. Azóta kilenc évtized telt el. De mindvégig őrizte a hitet, a szeretetet, és a múlt emlékeit ma is szívesen meséli tovább.
„A színház, mint összművészeti forma a történetmesélésen, a látványon, a nyelven, a mozgáson, a téren keresztül képes megmutatni nekünk, milyen volt, milyen most és milyen lehetne a világunk” – írta Willem Dafoe a színházi világnapi üzenetében.
Burkolt jelenlétek, hideg emlékek, szakrális betontömbök: Siklódi Fruzsina Erzsébet festményei a hiány eszméjét jelenítik meg. Erős színekkel, kontrasztokkal, de mindenek előtt emlékekkel dolgozik, nosztalgiába csomagolva a felejtést.
Egy esküvői fotó néha többet mesél, mint a családi legenda. A menyegző az emberi élet kitüntetett eseménye, és a vágy, hogy maradandó vizuális emléket szerezzünk róla, szinte egyidős magával a fényképezéssel.
Sokoldalú művész, művészetszervező, akinek az évek során a figyelme egyre inkább a lényegi kérdések felé fordult. A Jelenlét házigazdája, Túros Eszter művészettörténész vendége ezúttal Verebes György Munkácsy Mihály-díjas, Érdemes Művész.
Azok a jó mesék, amelyek megőriztek valamit aktualitásukból, tehát örökérvényű tanulságokkal bírnak – véli Dávid Péter rendező, akivel a bábszínház világnapja és Janikovszky Éva születésének centenáriuma apropóján beszélgettünk.
Nem így kezdődik egy kiállításmegnyitó. Egy mondattal azonban minden megváltozott: Halász Péter aznap reggel meghalt. Csíkszeredában az életmű bemutatása egy időben vált búcsúvá és végleges lezárássá. A kör bezárult.
Képesek vagyunk-e valóban meghallani egymást, mielőtt ítéletet mondunk? Ezt a kérdést állítja a középpontba a Csíki Játékszín legújabb előadása, a 12 dühös ember. A tizenkettők közül két szereplővel, Veress Alberttel és Kitay Leventtel beszélgettünk.
Mit jelent ma a haza, az anyanyelv vagy a teremtés rendje? Egy könyvbemutatóhoz kapcsolódó beszélgetésen nemcsak fogalmakat értelmeztek újra, hanem azt is, hogyan lehet túlélni – szellemileg és emberileg – a 21. század zajában.
Székelyudvarhely belvárosában március 15. alkalmából már másodjára hívták „időutazásra” az ünneplőket.
Festmények, fotogramok, cianotípiák és lírai csendéletek: a Ceglédi Alkotók Egyesületének képzőművészei mutatkoznak be Csíkszeredában. A kiállítás nemcsak műveket hozott, hanem történeteket a tehetséggondozásról, közösségről és alkotói sorsokról is.
szóljon hozzá!