„A golyók sípoltak a fejem fölött” – Márika néni emlékezése a háborúról

Az egyik rokona, keresztapja az első háborúban megsebesült. „A gránát levágta a lábát, fából volt a cipője s a sarka. Pálcával járt.” Ő már tudta, mit jelent a háború. Amikor újra lőni kezdtek, csak annyit mondott: „Végünk van. Két tűz között vagyunk.”

„Felgyújtották Szentléleket”

A harc átvonult a falun, s vele jött a tűz is. „Azt mondták, öntötték a gázt, a másik meg gyújtotta. Láttam, ahogy Szentlélek égett, majdnem fele Szentlélek leégett.” A fenyőket, amelyek a falu fölötti hegyen nőttek, kivágták, és abból építették újra a házakat.

A család a szekérre pakolt mindent, amit értékesnek gondolt: lisztet, edényt, egy kis szeretem-matériát – és menekültek volna. De az eső elmosta az utat. „A patakba beállott a szekér, s a víz majd elvitte. Megbüdült minden, a liszt, minden. Aztán többet nem mentünk szekérrel, csak a tehenekkel.”

korábban írtuk

Amikor a harangok az új évet hirdették – Márika néni 90 éve

Márika néni, Fábián Mária 1934 szilveszterén született Kézdikőváron, amikor a harangok az ó- és újévet összekötötték. Azóta kilenc évtized telt el. De mindvégig őrizte a hitet, a szeretetet, és a múlt emlékeit ma is szívesen meséli tovább.

Amikor jöttek a repülők, elásták, amit lehetett. „A nagy fazekat a kútba, az edényeket a földbe. Keresztapám gödröt ásott a bodzafa alatt, hogy a ládát bele tudjuk tenni. Azt mondta: ha tűz lesz, legyen mit ennünk azután is.”

Bombák és áldozatok

A repülők jöttek és rittyentettek – ahogy Márika néni mondja. „Három repülő jött a fenyők felett, rittyentett, ripegett, ropogott, azt hittük, világvége lesz. Akkor halt meg Matyi Feri bácsinak a felesége meg a két gyermeke. A kapuban eltalálta őket a bomba. Más nem halt meg, hál’ Istennek. Csak háztetők dőltek be, de az is elég volt.”

Az oroszok bejövetele

Aztán jöttek az orosz katonák. „Jöttek a házakhoz, és fejni kellett a fehérnépet” – mondja keserű hanggal. A faluban mindenki félt. „A nagyasszonyok fekete kendőt vettek a fejükre, hogy azt higgyék, öregek. A fiatal lányok elbújtak a pincékbe, a konyhába, a kertek alá.” Ő tízéves volt, de már tudta, hogy félni kell. „Azt mondták, még a tíz esztendős leányt is elvitte az orosz katona. Én is féltem. A szomszéd nénik fekete kendőbe bújtak, hozzánk menekültek, bebújtak a konyhába, hogy ne lássák őket.” Az egyik orosz katona még az apró kincseit is elvitte. „Volt egy érmécském, egy ferences szerzetes képe volt rajta, és egy fogkefém. Azt is elvitte. Az éremmel együtt.”

A fegyverek maradéka

A háború után a falu szélén ott maradtak a lőszerek, gránátok, aknák. „Nagy halomban volt lerakva, rózsaszín, világoskék, gömbölyű volt mind.” A gyerekek kíváncsian nézték.

„A Jóisten őrizzen meg, mentsen meg”

„Ezen mi már részt vettünk” – mondja Márika néni csendesen. „Nem sokan vagyunk igazán ebből a korból.” Tízéves volt 1944-ben. „A magyarok azelőtt voltak, aztán jöttek az oroszok, s a románok. Aztán minden megváltozott.” Később, felnőttként, mikor Gyulafehérvárra ment egy papszentelésre, egy román asszony odaszólt neki: „Ne beszélj magyarul, menj Budapestre, ott beszélj!”