
A bombázások után a falu félig romokban állt – háztetők omlottak, családok vesztek el, de a maradók újraépítették, amit lehetett (Illusztráció)
Fotó: Fortepan / Reményi József
Kézdikőváron nőtt fel, tízéves volt, amikor a háború elérte őket. Nem könyvből tudja, mit jelent félni, elbújni, elveszíteni, és újra felépíteni a világot. Márika néni mesél – ahogy csak az tud, aki végigélte mindezt.
2025. október 27., 15:412025. október 27., 15:41
„Akkor, mikor jöttek a magyarok, a tanító néni komája nagy tiszt volt” – kezdi Márika néni. Szinte látja maga előtt, ahogy lóháton jönnek le a katonatisztek a falu utcáján. „Olyan nagy lóháton mentek azok a nagy tisztek… Cipós Erzsi meg egy nagy cukorvirágot lódított el a tiszteknek, mikor bejöttek. A magyarok foglalták el akkor a helyet.” A falu ünnepelt. Díszkaput állítottak, virágból, fából, ahogy akkor szokás volt. A gyerekek csodálták a katonákat, az asszonyok sírtak az örömtől.
A tanító néni, aki addig László Miklóséknál lakott, a tornácról nézte, ahogy közeledik a komája – katonatiszt, lóháton, egyenruhában. „Nem tudom, hány esztendeje nem látta. Itt látta meg először, Kőváron.”
A faluban egy ideig még tartott a magyar világ, aztán jött a félelem. A hírek előbb érkeztek, mint a bombák. „Nem volt iskola, mert hol bombázták, hol lőttek, hol ez, hol az. Otthon voltunk, a pincében bújkáltunk.” Egy szalmazsák volt az ágyuk, a pince földjén.
Úgy tudom, mintha ma volna, a pincéből kiléptem, s a fejem fölött a golyó átsípolt.”
A felégetett Szentlélek fenyőiből építettek új házakat. Az erdő csonkjai sokáig emlékeztettek arra, milyen árat fizetett a falu a túlélésért (Illusztráció)
Fotó: Fortepan / Ladinek Viktor
Az egyik rokona, keresztapja az első háborúban megsebesült. „A gránát levágta a lábát, fából volt a cipője s a sarka. Pálcával járt.” Ő már tudta, mit jelent a háború. Amikor újra lőni kezdtek, csak annyit mondott: „Végünk van. Két tűz között vagyunk.”
A harc átvonult a falun, s vele jött a tűz is. „Azt mondták, öntötték a gázt, a másik meg gyújtotta. Láttam, ahogy Szentlélek égett, majdnem fele Szentlélek leégett.” A fenyőket, amelyek a falu fölötti hegyen nőttek, kivágták, és abból építették újra a házakat.
A család a szekérre pakolt mindent, amit értékesnek gondolt: lisztet, edényt, egy kis szeretem-matériát – és menekültek volna. De az eső elmosta az utat. „A patakba beállott a szekér, s a víz majd elvitte. Megbüdült minden, a liszt, minden. Aztán többet nem mentünk szekérrel, csak a tehenekkel.”

Márika néni, Fábián Mária 1934 szilveszterén született Kézdikőváron, amikor a harangok az ó- és újévet összekötötték. Azóta kilenc évtized telt el. De mindvégig őrizte a hitet, a szeretetet, és a múlt emlékeit ma is szívesen meséli tovább.
Amikor jöttek a repülők, elásták, amit lehetett. „A nagy fazekat a kútba, az edényeket a földbe. Keresztapám gödröt ásott a bodzafa alatt, hogy a ládát bele tudjuk tenni. Azt mondta: ha tűz lesz, legyen mit ennünk azután is.”
A repülők jöttek és rittyentettek – ahogy Márika néni mondja. „Három repülő jött a fenyők felett, rittyentett, ripegett, ropogott, azt hittük, világvége lesz. Akkor halt meg Matyi Feri bácsinak a felesége meg a két gyermeke. A kapuban eltalálta őket a bomba. Más nem halt meg, hál’ Istennek. Csak háztetők dőltek be, de az is elég volt.”
Aztán jöttek az orosz katonák. „Jöttek a házakhoz, és fejni kellett a fehérnépet” – mondja keserű hanggal. A faluban mindenki félt. „A nagyasszonyok fekete kendőt vettek a fejükre, hogy azt higgyék, öregek. A fiatal lányok elbújtak a pincékbe, a konyhába, a kertek alá.” Ő tízéves volt, de már tudta, hogy félni kell. „Azt mondták, még a tíz esztendős leányt is elvitte az orosz katona. Én is féltem. A szomszéd nénik fekete kendőbe bújtak, hozzánk menekültek, bebújtak a konyhába, hogy ne lássák őket.” Az egyik orosz katona még az apró kincseit is elvitte. „Volt egy érmécském, egy ferences szerzetes képe volt rajta, és egy fogkefém. Azt is elvitte. Az éremmel együtt.”
A háború után a falu szélén ott maradtak a lőszerek, gránátok, aknák. „Nagy halomban volt lerakva, rózsaszín, világoskék, gömbölyű volt mind.” A gyerekek kíváncsian nézték.
„Kisasszonykák, ne nyúljanak!” – kiabálta a falu széléről egy asszony. „Sose felejtem el. Kisasszonykák, ne nyúljanak!” Szerencsére nem történt baj, de más családokban igen. „A menyvonulónak (a leendő férjének – szerk. megj.) a testvérét a szemén találta egy gránátdarab. Volt akinek a kezét, szemét kilőtte. Sok gyermeket megsebesített a robbanás.”
Díszkaput állítottak, virágból és fából, mikor a magyar katonák bejöttek a faluba – a remény és az összetartozás kapuja volt ez, mielőtt elborította volna a háború a vidéket (Illusztráció)
Fotó: Fortepan / Konok Tamás
„Ezen mi már részt vettünk” – mondja Márika néni csendesen. „Nem sokan vagyunk igazán ebből a korból.” Tízéves volt 1944-ben. „A magyarok azelőtt voltak, aztán jöttek az oroszok, s a románok. Aztán minden megváltozott.” Később, felnőttként, mikor Gyulafehérvárra ment egy papszentelésre, egy román asszony odaszólt neki: „Ne beszélj magyarul, menj Budapestre, ott beszélj!”
– mondja Márika néni, és vállat von.
Az ő története nem történelemkönyv, hanem élet. Egy kislány emlékezete, aki a pince sötétjében tanulta meg, mi az, hogy életben maradni. Egy asszonyé, aki látta, ahogy a falu ég, s látta, ahogy újra felépítik. „A golyók sípoltak a fejem fölött” – mondja újra, halkan, mintha önmagának. És az ember érzi: nemcsak egy falu, hanem egy egész nemzedék emlékezik általa.

A régi világ emlékei Márika néni szavaiban nem múltak el, csak elcsendesedtek. A hűbérurak, a szolgálók, de Katica kisasszony tragikus szerelmének története is mind ott él a meséiben.

A kis magyar világ mindössze négy évig tartott, de egy nemzedék emlékezetében ma is él. Márika néni visszaemlékezett a háború alatti oktatásra, a magyarországi tanítónőre, és azokra az évekre, amikor a tudás és az emberség volt a legnagyobb kincs.
Méliusz József életműve egyszerre személyes és történelmi tükör: az önismeret, a kisebbségi lét és a megújulás írói példája. Borcsa János irodalomtörténésszel a gondolkodó irodalom egyik legösszetettebb alakjáról beszélgettünk.
Iratok, nevek, árnyékok: egy megye a célkeresztben. A Securitate figyel, mindent, mindenkit. Magyar szó? Jelentés. Kapcsolat? Kockázat. Hétköznapból dosszié lesz. A rendszer szemében egy egész közösség a gyanú oka. És ez csak a kezdet.
„Mikor először indultunk Somlyóra, fiatalok voltunk. Tiltott idők jártak, mégis útnak eredtünk. A hit akkor nem hangos volt, hanem csendes és kitartó. Ezt tanultuk meg azon a napon” – meséli sorozatunk utolsó részében Márika néni.
Márika néni története nem mese, mégis olyan, mintha az volna. Egy tengerész katona, egy fonóban szövődő szerelem és egy hetvenéves gyűrű, amely ma is őrzi két ember egyetértését – mert ahogy ő mondja: „Ha nincs egyetértés, semmi sincs.”
230 éve halt meg Zöld Péter, a madéfalvi veszedelem (1764) egyik kiemelkedő, vezető alakja. A Csíki Székely Múzeumban a novemberi hónap kiemelt tárgya a madéfalvi Zöld család családfáját ábrázoló dokumentum (Csíkpálfalva, 1842. november 28.).
Mindenszentek és halottak napján, a Jókai-emlékévben különös erővel szólal meg A jó öreg asszony: Jókai első találkozása a halállal gyermeki tisztasággal, szelíd emberi mélységgel. Egy történet a hiányról, a jóságról és az emlékezés csendes derűjéről.
Ki volt Anonymus, a titokzatos középkori jegyző, és mit üzen a Gesta Hungarorum a magyar történelemről és identitásról? Horváth Gábor egyháztörténész új könyvében a szerző kilétét és művének vallási-kulturális kontextusát tárja fel.
A régi világ emlékei Márika néni szavaiban nem múltak el, csak elcsendesedtek. A hűbérurak, a szolgálók, de Katica kisasszony tragikus szerelmének története is mind ott él a meséiben.
Az aradi vértanúk nem csak tizenhárom név – mind külön egyéniség volt, saját sorssal, politikai nézetekkel. Hermann Róbert történész szerint a kutatások ma már feltárják a csoport mögött rejlő arcokat, személyes sorsokat és az új részleteket is.
Kisbaconban, Benedek Elek emlékházában nemcsak bútorok és relikviák őrzik a múltat, hanem a mesék szelleme is. A magyar népmese napja emlékeztet: a történetek nem poros relikviák, hanem élő kincsek, amelyek eligazítanak ma is.
szóljon hozzá!