A hűbérurak árnyékában – Márika néni meséje Katicáról és a Sólyomokról

Egy régi szokás rajzolódik ki a szavaiból, amikor a gyermeket „átvették”, ha a sors elvett mást. A szeretet, a gondoskodás így láncolta egymáshoz a családokat, mintha nem is vér, hanem emlék tartaná össze őket. Márika néni emlékei folyton vándorolnak a hegyek és völgyek között. A nagy költözések, az utcák, ahol „ott laktak a Fábián Feriék”, s az a ház, „ahol a Zsuzsa nagyja lakott” – mind élő helyek a meséjében.

De a történet igazi súlya akkor kezd kibontakozni, amikor szóba kerülnek a hűbérurak. „Minden, a birtok az övéké volt, csak urak meg urak, minden az uraké volt” – mondja, és a hangja egyszerre komoly, s nosztalgikus. „Aztán a népeknek eladták, megvették, a népeké lett. De eleinte, lelkem, hűbér volt, hűbéri kor. A nagynéném beszélte.”

A Sólyomok uralták akkor a vidéket. A helyiek legalábbis így mesélik. Régi birtokos család volt a Sólyom, nagy udvarházzal, szolgálókkal, csépléssel, konyhával, mindazzal, ami a földesúri élethez tartozott. Márika néni szavai mögött kirajzolódik a nagynénje árnya, aki egykor szolgált náluk. „Hát főztek, mosogattak, vizet hordtak, sütöttek, amit csak a konyhán kellett. Volt három kisasszony, azoknak kellett szolgálni. Az uraknál nem volt fürdő, mint most, hanem csöbör, abba mosták a kezüket. A nagynéném megharagudott, mert abból kellett volna főzzön, amibe a kisasszonyok a kezüket mosták.”

Egy ideig udvarlója is volt, el akarta vinni, de az anyja nem engedte. Katica meg az unokatestvérét szerette – úgy mondták, mi nem tudjuk – és összebeszéltek. Ősszel volt, szőlőszedéskor… ott történt a baj.”

Egy régi, szomorú szerelem képe rajzolódik ki. „Kimentek a kertbe szőlőt szedni, a ribizkéket, és ott… ott lőtték meg magukat. Katica kisasszony ott maradt, a nagyságos úr meg hazament, azt mondta, ha kiment volna a keresztig, meggondolta volna, de már késő volt. Otthon a faluvégen az itallal megölte magát.” Márika néni elhallgat egy pillanatra. Szavai után csend ül az udvarra, csak a falusi élet zörejét hallani. Aztán, mintha magának magyarázná, halkan hozzáteszi: „Ezek valóságban mind megvoltak, mert a nagynéném ott szolgált. Az én történetem valóságos, lelkem.”

A múlt ezzel a történettel is testközelivé válik. A hűbérurak, a kaszálók, a cséplés, a nagyságos asszony, a szolgálók – mind eltűntek már, de Márika néni szavaiban még élnek. Élnek, mint a patak hangja, amely nem kérdez semmit, csak folyik tovább, ahogy a történetek is – egyik emberről a másikra, hogy el ne vesszen, ami volt.

korábban írtuk

Amikor a harangok az új évet hirdették – Márika néni 90 éve

Márika néni, Fábián Mária 1934 szilveszterén született Kézdikőváron, amikor a harangok az ó- és újévet összekötötték. Azóta kilenc évtized telt el. De mindvégig őrizte a hitet, a szeretetet, és a múlt emlékeit ma is szívesen meséli tovább.