A magyar boszorkány újraéled – egy könyv, amely a hiedelmeink sötét, mégis ismerős világát tárja fel

„Nem szakkönyv, mégis szakmai” – foglalta össze találóan Vörös András, a kiadó vezetője. A cél az volt, hogy a Magyar boszorkánykönyv ne csak a kutatóknak szóljon, hanem mindenkinek, aki szeretné megérteni, milyenek voltak a mi boszorkányaink, a mi szörnyeink, a mi mumusaink. Magyar Zoltán hatalmas néprajzi anyagából kellett létrehozni azt a bestiáriumot, amely egyszerre működik tudományos lexikonként és művészeti albumként – a két illusztrátor, Németh Gyula és P. Szathmáry István közreműködésével.

– mondja Németh. A könyv nem moralizál, nem ítélkezik: egyszerűen bemutatja, hogyan látták elődeink a világ sötétebb oldalát.

A boszorkány mindig is több volt puszta ijesztgető figuránál. Ő volt a félelem, a vágy, a hatalom és a szabadság allegóriája – legtöbbször női alakban. A seprűn repülő, meztelenül szabadságát visszanyerő nő éppúgy a közösségi félelmek kivetülése, mint a vágyakozásé. Ugyanakkor a férfi boszorkányok sem ismeretlenek, csak ritkábbak: a szépség és a torzság, a vonzás és taszítás kettőssége mindkét nemre igaz volt.

A történelmi vonatkozások sem hiányoznak: már Szent István korában törvény szabályozta, mit tehet a hatalom az „ördöggel cimborálókkal”.

A könyv vizuális világa külön említést érdemel. A két illusztrátor két világot hozott el: P. Szathmáry István piros-fekete linómetszetei a népi nyomdák világát idézik, Németh Gyula fekete-fehér grafikái pedig a modern képregények, fantasy illusztrációk felé nyitnak. Az eredmény: időtlen hangulat, amely a múlt és a jelen között húz láthatatlan, de erős szálakat. „Sokan azt hiszik, hogy csak a nyugatnak vannak szörnyei, de nekünk is megvan a magunk bestiáriuma” – mondta Vörös András. „Nem kell importálnunk a zombit, amikor itt a lidérc.”

És valóban: a kötet egyik legnagyobb ereje abban rejlik, hogy visszaadja önbizalmunkat a saját mítoszainkban. Ahogy Németh Gyula megfogalmazta: „Eddig szláv vagy északi legendákat fogyasztottunk filmekben, játékokban, de mi is tudunk mesélni – csak el kell hinni, hogy a mi sárkányunk is különleges. Nálunk kardot ragad, más népeknél nem.”

Nincs benne ezoterikus mellébeszélés, sem modern feminizmus, sem moralizálás – csak a tények, a történetek, és az a felismerés, hogy a boszorkány, a szépasszony, a sárkány és a turul mind-mind mi vagyunk. A félelmeink, vágyaink és képzeletünk tükrei.

Ez a könyv nem csupán a múltról szól – arról is, hogy ma, a popkultúra és a fantasy korában hogyan tudjuk újraértelmezni a saját legendáinkat. A magyar boszorkány újraéledt, és most már nem a máglyán, hanem a könyvespolcokon lobog körülötte a „tűz”.