
Benedek Elek portréja – a „szelíd mosolyú Elek apó”, aki kemény szavú publicistaként is a közösséget szolgálta
Fotó: forrás: Benedek Elek Emlékház
Kisbaconban, Benedek Elek emlékházában nemcsak bútorok és relikviák őrzik a múltat, hanem a mesék szelleme is. A magyar népmese napja emlékeztet: a történetek nem poros relikviák, hanem élő kincsek, amelyek eligazítanak ma is.
2025. szeptember 30., 16:342025. szeptember 30., 16:34
Van egy ház Kisbaconban, amelynek falai között még ma is ott rezdül a szó ereje. Egy ház, ahol íróasztal őrzi a kéz nyomát, ahol tintatartó mellett hever az utolsó levél, amelynek mondatai ma is eligazítanak: „fő, hogy dolgozzanak”. Ez a Benedek Elek Emlékház, a magyar mese atyjának otthona, s egyben emléke annak az embernek, aki hitt abban, hogy a szó, a történet, a mese megtartja a közösséget, megtartja a nemzetet.
De vajon miért fontos ma, a 21. században meséről, mesemondásról beszélni, amikor digitális képernyők villódznak szemünk előtt, és a gyerekek sokszor gyorsabban érintik meg az okostelefont, mint a könyv lapját? A válasz ott rejlik abban az örökségben, amelyet Benedek Elek hagyott ránk – és amelyet ma többek között egyik ükunokája, Bíró Boróka Júlia, az emlékház kulturális menedzsere visz tovább. Vele beszélgettünk.
Amikor Benedek Elek 1921-ben, Trianon után hazatért Kisbaconba, a történelem viharaiban nem a könnyebb utat választotta. Miközben sok magyar értelmiségi menekült, ő szembejött az árral, és vállalta a kisebbségi lét sorsát. Ebben is ott rejlett az a mély meggyőződés, amely egész életét áthatotta: a közösséget szolgálni kell, meg kell tartani azt, ami összeköt – a nyelvet, a történeteket, a meséket.
Bíró Boróka és Bíborka, az ükunokák – akik továbbviszik az író örökségét, és a mesék élő hagyományát ápolják
Fotó: forrás: Benedek Elek Emlékház
Nemcsak a mesék gyűjtője volt, hanem harcos újságíró is, aki a közoktatás reformjáért küzdött. Szelíd mosolyú „Elek apó” és kemény szavú publicista: e kettősség nem ellentmondás, hanem ugyanannak a szilárd értékrendnek a két arca. Becsület, méltányosság, jóság és kitartás – ezek nemcsak a mesék hőseit, hanem Benedek Eleket magát is jellemezték.
Az 1969-ben megnyílt emlékház ma is őrzi mindazt, ami az életművet kézzelfoghatóvá teszi. A kúria két szobája látogatható: a nagy ebédlő és a dolgozószoba. A bútorok, a könyvek, a használati tárgyak mind egy letűnt, de nem elveszett világ darabjai. Ott áll az íróasztal, amelyen mesék százai születtek, mellette a tintatartó, és a könyvtár polcain olyan angol nyelvű mesekönyvek sorakoznak, amelyekből a híres „színes mesekönyvek” – Kék, Arany, Ezüst – születtek.
Vagy a kolomp, amely egykor a kertben játszó gyerekeket hívta ebédhez – s amelynek hangját ma is felidézi Boróka, amikor a saját gyerekkori emlékeit meséli. „Ennek a helynek lelke van” – mondja, és valóban: a falak között nemcsak bútorok állnak, hanem történetek élnek tovább.
Szeptember 30-án, Benedek Elek születésnapján ünnepeljük a magyar népmese napját. Ez a nap nem csupán emlékezés, hanem figyelmeztetés is: a meséket tovább kell adni. Ekkor szerte a világon, ahol csak magyarok élnek, mesék hangzanak el élőszóban, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.
A magyar népmese öröksége – amely összeköti a közösségeket, átível a generációkon és ma is életre kel a mesemondásban
Fotó: Benedek Elek Emlékház
Az emlékház ezen a napon ingyenesen nyitja meg kapuit. A vendégeket Bedőházi Beáta mesemondó varázsolja el szóval és dallammal, és a családi történetek is helyet kapnak a programban. Az Erdélyi Népmesemondó Találkozókhoz való csatlakozás pedig még szélesebbre nyitja az ajtót: nemcsak a múlt örökségét őrzik, hanem élő közösségi alkalmat is teremtenek.
Lehet, hogy valaki a Kárpát-medence közepén hallgat mesét, más pedig a tengerentúlon – de ugyanaz a világ tárul fel előttük. Ez az összetartozás láthatatlan fonala.
„Az élőszóval elmondott meséknek különleges ereje van” – vallja Boróka. És valóban: egy mesét könyvből olvasni és élőszóban hallgatni két egészen más élmény. Az élőszóban ott rejlik a pillanat varázsa, a közösség jelenléte, az, hogy a mesemondó szeme, hangja, gesztusa a hallgatóhoz szól.
Egy mesehős küzdelme és diadala nem más, mint tükör: önmagunkat látjuk benne, és talán választ kapunk arra, hogyan álljunk helyt a saját életünk útvesztőiben.
Az emlékház egyik legfontosabb küldetése, hogy a gyerekeket közel vigye a mesékhez. Ehhez különböző programokat szerveznek: a Mesekaland nevű rendezvény például egy egész napos interaktív utazás, amely egyetlen mese köré épül, és a házban, kertben barangolva teszi élővé a történetet.
Ezek a programok nemcsak szórakoztatnak, hanem hidat is építenek a gyerekek és a mesék világa között. Ha egy gyermek egyszer megtapasztalja, hogy a mese nem csupán olvasmány, hanem élmény, közösség és tanítás, akkor valószínű, hogy egész életére megmarad benne a történetek iránti szeretet.
A mese nem luxus, nem múltba révedő nosztalgia. A mese szükséglet. Segít eligazodni, segít hinni, segít tartást találni a rohanó világban.
Ahogy Benedek Elek gyűjtötte és közzétette a meséket, úgy vált kora egyik legolvasottabb írójává, Jókai és Mikszáth mellett. De ami még fontosabb: általa a magyar népmesék nem vesztek el. Nem merültek feledésbe a pásztortüzek mellett elmondott szavak, mert könyvbe rendezve mindenki számára hozzáférhetővé váltak.
És nekünk ma ugyanaz a feladatunk: megőrizni és továbbadni. Mesét mondani gyereknek, barátnak, családtagnak – mert minden kimondott szó erősíti a közösséget.
A Benedek Elek Emlékház Kisbaconban – ahol a falak között ma is ott rezdül a mesék és a múlt ereje
Fotó: Benedek Elek Emlékház
A mesék nem csupán történetek. A mesék útmutatások. A mesékben ott van a világ, ott van a közösség, ott van az ember. Benedek Elek ezt tudta, ezért élt, ezért dolgozott.
Ha továbbadjuk őket, ha gyerekeinknek elmondjuk, ha nyitott szívvel hallgatjuk, akkor Benedek Elek öröksége él tovább bennünk.
És talán egyszer majd, amikor egy gyerek szemében felcsillan a fény egy mese hallatán, megértjük: ezért fontos ma is mesélni.
Elhatároztam,
hogy százéves koromban
kiadatok egy verseskönyvet,
száz válogatott versemmel...
Háború és béke feszültségét idézték meg a versek április 11-én a Csíki Játékszín előtti téren, ahol immár 14. alkalommal szólalt meg a Tizenegy ünnepi műsor.
Szilágyi Enikő előadóestje nemcsak emlékezés, hanem morális tükör: múlt és jelen, hit és identitás találkozik egy személyes, mégis közösségi vallomásban, amely kérdez, szembesít és megtisztít.
Április 11-én 11 órától ismét megtelik élettel a színház előtti tér: a Csíki Játékszín Tizenegy című eseménye idén a háború és béke kérdéseit állítja középpontba, verssel, zenével, közösségi jelenléttel.
Kilencven évvel ezelőtt, 1936. április 8-án született Gazda József Kézdivásárhelyen. Egyik fontos munkájának a címére utalva: ő, akit ma köszönthetünk, mindennek mestere, legalábbis ami írásbeli kultúránkkal, szellemi életünkkel kapcsolatos.
Kedves csoporttagok! Érdeklődni szeretnék, hogy hol lehet kapni savanyú káposztát? – ezt az ártatlannak tűnő kérdést tette fel a Név nélküli tag „nevű” egyén az egyik közösségi oldal valamely csoportjában.
Tíz évvel Kertész Imre halála után a Sorstalanság nem csupán emlékként áll előttünk. Nem veszít erejéből. Újraolvasva kevésbé történet, inkább gondolkodási forma, amely az elbeszélés és megértés határait vizsgálja.
Demeter Arnold csíkszentkirályi költő Búzaköd című kötetének bemutatójára készül. A pályája kezdetén lévő alkotó számára ez egy alapkő, amihez vissza-vissza tér majd.
Valamikor régen abban a megingathatatlan hitben hallgattuk a felnőttek történeteit, hogy mi mindig mesehallgatók maradunk.
Mit jelent ma a haza, az anyanyelv vagy a teremtés rendje? Egy könyvbemutatóhoz kapcsolódó beszélgetésen nemcsak fogalmakat értelmeztek újra, hanem azt is, hogyan lehet túlélni – szellemileg és emberileg – a 21. század zajában.
szóljon hozzá!