Rovatok

A spór, a sparhelt volt a falusi ember tűzhelye. Télen fűtésre is szolgált, nyáron csak főztek rajta. Könnyedén befűtötte a vastag vályogfalakból épült házikókat. Jóleső meleget adott a téli estéken. A nagyszülők kevéske kollektív-nyugdíjukból nem költöttek fára, Tata az irtásban vágta a vékony hajtásokat. Sok munka volt velük. Kivágni, hazaszállítani, felaprítani. Cserében hólétől átnedvesedve sírtak a spórban, mint valami tűzre vetett szellemfiak.

A spór igénytelen szerzet volt, bármilyen hulladékkal könnyedén felfűthettük. Minden háznál akadt rengeteg tengericsutka, amit a tengerimorzsolás után erre a célra félretettek. Mama, vénségére kapott a lányától egy kicsi gáztűzhelyet, így nyáron már nem kellett befűtsön a spórba, hanem a gázpalackkal működő tűzhelyen készíthette unokáinak a sok-sok finomságot. Egy kép még ma is megvan, amelyen a kis tűzhely előtt palacsintát ken baracklekvárral. Arcán elmélyülés, harmónia, már-már boldogság tükröződik. Abban a percben számára az élet értelme az unokának készülő palacsinta volt.

A spóron télen mindig ott szuszogott egy-két fazék víz. Használni kellett a meleget, akkor is, ha éppen nem főtt rajta semmi. Gyakori kedvencünk volt a pirítós. Reggelire vagy vacsorára. Egyszerű volt, gyors és finom. Egy-egy karéj kenyeret helyeztünk a plattra. De csak a szélére, hogy meg ne égjen. Majd hamarosan megfordítottuk a másik oldalára, és amikor megpirult, késsel lekapartuk az oldalát. Mielőtt bármivel is megkentük volna, előtte még fokhagymával jó alaposan bedörzsöltük, majd tollból készült aprócska seprűvel bekentük olajjal és megsóztuk. Mama sokízű teát készített hozzá, amely három-négyféle gyógynövény keverékét tartalmazta. Fejedelmi étek volt. A mai kenyérpirítók képtelenek ezt az ízharmóniát megvalósítani, és nyilván a kenyér sem ugyanaz.

A spór nemcsak meleget adott, hanem valami mást is. A mindennapok folytonosságát jelezte. Azt, hogy ma is lesz étel, ma is melegszünk. Ma is élünk. Tata halála után pár éjszakát a szomszédoknál töltöttünk. Nem volt ravatalozó, Tata élettelen teste a kihűlt házban maradt. Ahol élt és ahol meghalt. A hideg márciusi délutánon hazatértünk a temetőből, a családtagok elbúcsúztak tőlünk, magunkra maradtunk, Mama és unoka, és a spórban hamarosan újra duruzsolni kezdett a tűz. Újra felmelegedett a ház. Nagy kövek hulltak le a szívemről. Ez a tűz, ez a meleg azt jelezte akkor, hogy van újrakezdés, van folytatás. Megy tovább az élet.

Éjszakánként a spór plattjának vékony hasadékain keresztül világított a parázs. Kicsinyke fények táncoltak a szoba falán. Azóta sem láttam szebb és megnyugtatóbb hangulatvilágítást. Ahogy lassan leég a tűz és a parázs még órákon át küzd az életben maradásért, végül mégis kihuny belőle a fény.

Reggel pedig kezdődött minden elölről. A hamu kiszedése, a gyújtós és a fa bekészítése, tűzgyújtás, új élet. Főtt a teavíz, forrt a friss tehéntej, majd hamarosan az ebédnekvaló is rákerült a forró plattra, és valami finomság, Kati tészta vagy egyebek, a sütőbe. Ez volt az életünk körforgása. A kicsi, téglalap alakú tűzhelyen és annak melegében.

Hol vannak már azóta ezek a régi spórok? Itt-ott még látunk egyet-egyet, ilyenkor megdobban a szívünk. Mert rögtön ott látjuk magunkat előtte, ahogy kinyitjuk kicsike ajtaját, és rakosgatjuk belé egyenként a tengericsutkát, vigyázzuk a platton piruló kenyérkaréjokat, hallgatjuk a szuszogó fazekakat.

Ilyenkor talán még a régi öregek, egykori családtagjaink is felsejlenek előttünk, amint ott serénykednek a tűzhely körül, olyan ízeket varázsolva, amelyek ma már, a mai korszerű eszközökön teljességgel megismételhetetlenek. Ezért már csak a hűséges, ragaszkodó emlékezet hordozza ezeket a régi ízeket, meg azokat a régvolt embereket. Az egykori otthon réges-rég kihűlt melegét.