Nem baj, ha látszik, hogy nem vagyunk tökéletesek

– Úgy tudom, hogy az Előretolt Helyőrség Íróakadémián prózatagozatára jelentkeztél. Abban az időben a prózát érezted biztosnak?

– Igen, ez így volt. Azt gondoltam, hogy a verseim annyira rosszak, hogy prózásként jobbak az esélyeim. Mert egy-egy novellácskámra, leírásomra kaptam pozitív visszajelzést, míg a verseimre inkább azt, hogy a felét ki kéne húzni.

– Később mégis visszakanyarodtál a versekhez. Sőt, az első könyved is verseskötet lett.

– Amikor már élesben ment a dolog, és küldeni kellett a szövegeket, sosem jött az ihlet (nem volt ötletem, hogy miről írjak, nem volt valami, amiről mondani akartam volna bármit is). Versre viszont annál inkább. Mivel halogatok mindent is az utolsó utáni percig, praktikusabb is volt a vers, szóval rossz időbeosztó-képességből fakadó okai is vannak.

– Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában megjelent Repedések versesköteted címe több szempontból is izgalmas értelmezési lehetőségeket kínál. Kezdjük azzal, hogy a címnek ahhoz is köze van, hogy te nem szeretsz az úton rálépni a repedésekre. Miért van ez, s hogyan kapcsolódik össze a könyvcímmel?

– Van egy icipici OCD-m, és babonás is vagyok egy fokig (szeretem egészségesnek hívni, de na). Ha rosszat mondok, vagy gondolok, le kell kopogjam három koppantással. Ez nem volt mindig így, egyszer csak elkezdtem csinálni, mint ahogy a repedésekre nem lépést is magamnak alakítottam ki kamaszként, aztán nem mertem abbahagyni, mert ki tudja. Játékos, a repedés szakadék asszociációból „fajult el” a dolog. Aztán már azért csináltam, hogy elkerüljem a Bajt. És éppen azért, mert ennyire rá vagyok kattanva a repedésekre, meg is látom őket mindenhol.

– A kötet verstémái között a gyász, az elmagányosodás, illetve az elvesztés érzése a legmeghatározóbb. Mennyire kell eltávolodnod a szövegtől ahhoz, hogy dolgozni tudj rajta?

– Hmmm, mennyire, azt nem tudom, de el kell, mindenképpen. Általában az első változatokat magamnak írom, hogy kiírjam az érzést, minden részletével, hozzá társuló gondolattal együtt. Majd félreteszem, napokra, hónapokra, ez változó. És amikor már nem hatódok meg saját magamtól, akkor elkezdek húzni.

– A versek nemcsak a te tapasztalataidat, élményeidet jegyzik…

– Az egyik kedvenc pillanatomat ezzel kapcsolatban nagymamám szállította. Egyik újságos megjelenésem után felhívott és leteremtett, hogy miért írok apuról valótlanságokat, ő sosem hagyta a családot magára. Az a részlet nem zavarta, hogy a versben szereplő apa a végén meghalt, míg az ő fia köszönte szépen élt és virult – de mit fognak gondolni apámról, akik olvassák, ez volt a nagy baj. És igen, mit fognak gondolni rólam – hogy vajon ennyi mindent elhallgattam, és ennyi traumatikus esemény történt velem?

– Prágában képzeled el a jövődet?

– Igen, bár ez egy halkabb igen, mint pár éve volt. Mondjuk úgy, pofán csapott a valóság – nyelv ismerete nélkül, idegenként nem éppen olyan könnyű boldogulni (a felnőtt életben –munkaerőpiac és lakhatás), mint diákként volt. De töretlenül imádom a várost, és hálás vagyok, hogy ott élhetek. Még nem érzem úgy, hogy váltanom kellene.

– És mindez (az utazások, az otthon kérdése, Csík-Prága útvonal) hogyan hat a költészetedre?

– Nagyon is inspirál. Olyannyira, hogy a következő kötet koncepciója is alakult kissé. Szeretném jobban kidomborítani pontosan ezt, az általad említett itt is ott is otthonlevést, utazást, gyökértelenséggel járó szabadságot és elveszettséget. Identitást, melyet kialakítottam a költözések alatt és formálok azóta is.

– Ez a kötet pedig az előző folytatásaként is értelmezhető lesz majd.

– A fentiek mellett a generációs traumák, azok fel- vagy fel nem dolgozása, gyász, családi minták kérdése is foglalkoztat. Menet közben fog kialakulni szerintem, hogy ebből a két vonalból két kötet lesz, vagy egy kötet két ciklusa.