Nem a nimbusz ábrándja, hanem az ember

A könyv ötlete eredetileg Király Leventétől származik, aki noszogatta Kulkát, hogy válasszon egy újságírót. „Szerettem. Nem aludtam. Gondolkoztam, majd megvolt: Gyárfás Dorka. Ezt akarom.”

Az újságíró már korábban készített vele egy interjút a Playboy magazin számára – abból semmit nem húztak ki. Talán ekkor kezdődött a bizalom. „Ez egy jutalom egy újságírónak” – mondja. A könyvvel kapcsolatban is hangsúlyozza: nem magát akarta megmutatni, csak tükröt tartani, amelyben az olvasó jobban láthatja Kulkát.

Foszlányok maradtak meg, és az, hogy később megtudta, nevét feljegyezték az óvónők, az aktáit megnézhette.

A múlt árnyai a családban is visszaköszöntek. Kulka kamaszkorában tudta meg, hogy van egy húga, akiről addig nem tudott, hiszen ő is csecsemőotthonban töltötte élete első két évét. Anyja szégyellte magát, ez egy éket ütött a kapcsolatukba, de mint Kulka fogalmazott, ő később „jó barátnője lett”. Az apját nagyon szerette, mégis csak egy zsinagógalátogatás után hallotta tőle először, hogy a szüleit megölték. „Nem beszélt a tragédiájukról – mint sok holokauszttúlélő” – mondta Gyárfás Dorka.

Kulka ma is esendő emberként beszél magáról. „Kilenc éve volt a sztrók. Bezárkóztam, nem tudom miért. Jól beszélek, ugye?” – kérdezi mosolyogva. „Bicegek, mindegy. A színpadon egy táltos vagyok.” A színház már nem a szíve csücske, úgy fogalmazott, hogy a Nemzeti megváltozott, unalmas lett számára. De festeni újra elkezdett, bal kézzel.

De ő már nem akar takargatni semmit.

„Nem akkor jutunk közel egymás szívéhez, ha takargatjuk magunkat” – zárta gondolatait Gyárfás Dorka. Talán ez a könyv is ezt tanítja. És talán erre emlékeztetett minket Csíkszeredában is. Végül felmerült a kérdés, mi a legfontosabb dolog. Kulka, aki szó szerint megélte a halált, és úgy emlékezik vissza rá, mint egy csodálatos élmény, mégis az életet tartja fontosnak.