A természet visszanéz ránk – újrarajzolt mítoszok

Sárosi Mátyás Zsolt grafikai kiállítása nyílt meg március 4-én, szerdán este a csíkszeredai Csíki Moziban. A tárlatot Tőke Sugárka művészettörténész nyitotta meg, aki beszédében a művész munkáinak filozófiai és kulturális rétegeire hívta fel a figyelmet. A kiállítás március 21-ig látogatható, a szervezők a Hargita Megyei Kulturális Központ, a Megyeháza Galéria és Hargita Megye Tanácsa.

A kézdivásárhelyi születésű grafikus pályája szorosan összefonódik a rajzzal és a természet megfigyelésével. Sárosi 1985-ben született, művészi érdeklődése már gyermekkorában kibontakozott: édesapját, a képzőművész Sárosi Csabát figyelve ismerkedett meg a grafikai technikákkal. Tanulmányait Kézdivásárhelyen kezdte rajztagozaton, majd a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban folytatta. Ezt követően a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem grafika szakán szerzett diplomát, majd visszatért szülővárosába, ahol jelenleg is alkot.

Az évek során számos egyéni és csoportos kiállításon mutatta be munkáit Erdély különböző városaiban – többek között Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen és Brassóban –, de Budapesten is bemutatkozott. Munkái nemzetközi szinten is visszhangot kaptak: 2024-ben az Egyesült Államokban, Los Angelesben is szerepeltek egy kiállításon, ahol különdíjban részesült. Korábban, 2012-ben a második Székelyföldi Grafikai Biennálén Sepsiszentgyörgyön szintén díjazták. A csíkszeredai közönség számára sem ismeretlen: 2015-ben már szerepelt a Megyeháza Galéria egyik csoportos kiállításán. A mostani tárlat azonban átfogóbb betekintést ad a művész gondolkodásába és vizuális világába.

Sárosi grafikáinak egyik legmeghatározóbb vonása a természet formáinak rendkívül aprólékos, szinte mikroszkopikus vizsgálata. Fekete-fehér tusrajzain fatörzsek, növényi struktúrák, tájrészletek jelennek meg fotografikus pontossággal. Ezek a képek gyakran hónapokig tartó, meditatív munkafolyamat eredményei, és bár kiindulópontjuk sokszor természetfotó, a végeredmény már egy erősen átalakított, absztrakt képi világ.

A táj struktúrái közé emberi maradványok – koponyák, csontok, gerincek – ékelődnek. A képek így egyfajta mementóként is értelmezhetők: az ember nem uralkodóként jelenik meg a természetben, hanem annak anyagaként, amely végül visszatér a körforgásba.

Tőke Sugárka művészettörténész megnyitóbeszédében hangsúlyozta, hogy Sárosi alkotásaiban az egyéni látásmód és a kollektív kulturális emlékezet rétegei találkoznak. A művekben gyakran felbukkannak az ókori mitológia motívumai, különösen a görög mítoszok világa. Ezek azonban nem illusztratív módon jelennek meg, hanem kortárs metaforákká alakulnak. A kiállítás egyik kulcsképe a Sziszüphosz-ábrázolás, amelyben a meredek hegyoldalnak feszülő emberalak a modern ember allegóriájaként jelenik meg. A figura egy nála hatalmasabb erővel küzd – egy olyan rendszerrel, amelynek létrejöttében maga is részt vett, de amely már meghaladja az egyén kontrollját.

A művek másik fontos jellemzője a különleges vizuális atmoszféra. A sötét, hideg hátterekből előtörő vörös és narancs tónusok vibráló, szinte elektromos hatást keltenek. Ez a színvilág egyszerre idézi a technológiai korszak mesterséges fényét és a mitológiai képek archaikus hangulatát. A kompozíciók gyakran frontálisak, erősen szimmetrikusak, sűrű ornamentikával szerveződnek. A Dzsinn, a Gorgó vagy a Labirintus című művek alakjai nem narratív jelenetek részei, hanem önálló entitásokként állnak a néző előtt. A találkozás szinte közvetlen: a képek olyan lények vagy erők jelenlétét idézik meg, amelyek az emberi értelemmel csak részben ragadhatók meg.

Ez a hatás részben a vallásantropológia által leírt úgynevezett numinózus élményre emlékeztet – arra a félelemmel vegyes tiszteletre, amely a transzcendenssel való szembesülést kíséri. Ugyanakkor a formák túlburjánzása és hibrid jellege keleti, különösen indiai vagy délkelet-ázsiai istenségábrázolásokkal is párhuzamba állítható.

A klasszikus görög tragédiákban ez az istenekkel szembeni gőgöt jelenti, Sárosi képein azonban kortárs értelmet kap. A modern civilizáció technológiai optimizmusa, a természet feletti uralom illúziója jelenik meg benne. A fragmentált testek, a pusztuló tájak és a természetbe visszaoldódó formák mind arra figyelmeztetnek: az ember nem áll kívül a világon. A környezet pusztítása végső soron önpusztítás.

Sárosi grafikái nemcsak gondolati sűrűségük miatt figyelemre méltók, hanem a mögöttük álló munkafolyamat miatt is. Egy-egy alkotás elkészítése gyakran hetekig vagy akár hónapokig tartó, rendkívül aprólékos munkát igényel. A sűrű vonalhálók, a mikroszkopikus részletességű növényi struktúrák és ornamentális formák türelmet és szinte meditatív koncentrációt követelnek. A művész hosszú időn át építi fel ezeket a képi rendszereket, rétegről rétegre haladva, míg a kezdetben természetmegfigyelésből kiinduló rajz fokozatosan egy komplex, szinte organikusan növekvő vizuális világgá alakul.

Sárosi Mátyás Zsolt művei egyszerre méltatják az emberi alkotóképesség nagyságát és mutatnak rá annak törékenységére. A képekben a múlt mítoszai és a jelen dilemmái találkoznak – hatalom, felelősség, haladás és pusztulás kérdései egyetlen sűrű, rajzolt univerzumban.