/ Penna

Nem tudom utolérni a szomszédot. Nem versenyzünk, nincs semmiféle fogadás vagy erőpróba, közöttünk, egyszerűen arról van szó, hogy amikor lehavaz, ő fogja először kézbe a hólapátot.

Jézus Krisztus születésétől számított 2015. év január 7-én, Mohamed próféta kivándorlásától kalkulált 1436. esztendő Rabí al-Avval hónapjának 17. napján két álarcos figura csatába indult.

A napi rutin része lett a Facebook „falán” lévő bánatos üzenetek, frappáns kommentek és minősíthetetlen monológok olvasgatása.

A jövőt megtudni elsősorban nem azért szeretnénk, hogy előre felkészüljünk a váratlan helyzetekre, inkább azt reméljük: ha tudjuk, hogy valami megtörténne velünk, hátha mégis elkerülhetjük.

Sokszor felcsendült az utóbbi hónapban nemzeti imánk, tartalmában azzal a többlettel, amivel megterhelte a háromszéki prefektus.

Kedves gyerekkori angyalváró emlékeimet ébresztette fel a minap kolléganőm kisgyereke. Istike, Mikulásvárás közepette, a lehető legkomolyabban tett fel egy, számára igen fontos kérdést: Ildikó, te láttad az Angyalt?

Vajon a mostani fiatalok is így látják majd? Hogy ahogy telnek az évek, valamiért egyre keményebb és keményebb telekre emlékszem? Nagy havazásokra, amikor napokig hullt, hullt a hó, fehérbe borult a táj, jeget virágoztak a fák.

Biztos elég sokan vagyunk, akiknek nagyon nehéz vagy nagyon könnyű arról beszélni, hogy mihez kezdünk megtakarításainkkal, milyen befektetési lehetőségek közül választunk.

Hogyan is várhatjuk el, hogy azok legyenek szociálisan érzékenyek, akik maguk sem élnek jól? Akik számolgatják a pénzecskéjüket: erre futja, arra meg már nem jut.

Huszonöt esztendőkkel ezelőtt, midőn Vásárhely főterén s a Hosszú utcában golyók fütyültek, sivítottak a fejem fölött, nem hittem volna azt, ami utána következett.

Ott vagyunk, ahol a part szakad, már csak egy rosszindulatú lökést kell kapjunk hátulról, és bele is esünk a szakadékba. Egyes kormányhivatalnokok mindenáron szkanderozni akarnak velünk, romániai magyarokkal.

Fizessünk, különben úgyis elvesznek valamit tőlünk, és legyünk lojálisak, de amikor adni kell, a sor legvégén vagyunk.

Hozzászokunk, hogy naponta karon fognak egy-egy politikust, nagykutyát, a „kutyakölykökkel” viszont senki nem foglalkozik.

Egy fecske nem csinál nyarat, egyetlen elnökválasztás nem fogja átformálni azt a Romániát, amelyben a magyar nemzeti közösség egyre kevésbé érzi otthon magát.

A jelek szerint egyelőre semmi foganatja annak, hogy az „etnikai együttélés normalizálására” szólították fel a romániai magyar civil, illetve politikai szervezetek vezetőit. Nem is csoda.

Mancika, a frissen elvált könyvelőnő életet vitt az udvarba. Szava csilingelés. Ha jön-megy, illat leng utána. És nyitott ablakán át szinte egész életét láthatóvá teszi.

Gyakran hallom, hogy bezzeg régen milyen jó volt, mert több generáció élt egy udvaron, a fiatalok segíthették az idősebbeket, ezektől pedig tanulni lehetett.

Naponta lőnek ki ártatlan embereket, olyanokat, mint mi, mint az édesanyánk, a testvérünk, a szomszédunk. Mi pedig már a híreket sem hallgatjuk végig erről.