A himnusz tisztelete

Sokszor felcsendült az utóbbi hónapban nemzeti imánk, tartalmában azzal a többlettel, amivel megterhelte a háromszéki prefektus. Ő maga sem nagyon tudott saját ostobaságából kikeveredni, így magyarázkodásából már nem derült ki pontosan, az zavarta-e, hogy a magyar himnuszt énekelték, vagy az, hogy a román nem csendült fel.

Az 1989-es eseményekre emlékezve, Csíkszeredában példamutatóan megmutatta a közönség, hogyan kell megoldani a helyzetet, méltósággal és kellő tiszteletadással. „Felcsendült” a román himnusz, amit a tömeg végighallgatott, majd közösen elénekelték himnuszainkat. Egyiket megtisztelték, ahogyan a történelmi tényeket elfogadó, a demokratikus játékszabályokat és törvényeket tiszteletben tartó polgárok teszik, a másikat megélték.

A himnusz tisztelete, bármely népé legyen is, kötelező, akkor is, ha ismerjük annak történelmi-kulturális hátterét, akkor is, ha nem. Mondják, hogy a holland szurkolók zöme nem ismeri a himnusz szövegét, annak ellenére, hogy az egyik legrégebbi történelmi ének, és bizony kevesen tudják, hogy mit is keres Orániai Vilmos a hollandok 16. századi himnuszában. „Nevem Nassaui Vilmos, német vérből vagyok, /szeretve szép hazámhoz /holtig hű maradok.”  Nem így a lengyelek, akik között aligha akad, aki ne ismerné a „Nincs még veszve Lengyelország, /Míg mi meg nem haltunk” kezdetű régi forradalmi éneket, a lengyel nép nemzet- és történelemtudatának elengedhetetlen elemét. Feljegyezték róla, oly népszerű volt a Monarchiában, hogy mint népdalt énekelte a nép.

Az amerikaiak a szívük fölé teszik jobb kezüket, tenyérrel befelé fordítva, ezt törvénybe is foglalták, miután annak korábbi változatát, a karlendítést az európai náci uralom alaposan lejáratta. Időközönként politikusok megpróbálják belopni az európai kultúrába is ezt, kevés sikerrel. Klaus Johannis államelnökként szintén a szívére tette a kezét a román himnusz éneklése közben. A román sajtó egy része ki is találta a magyarázatot: Johannis szabadkőműves. A népszerű europer újságíró, Emil Hurezeanu magyarázata azonban valószínűbb: euroatlanti kényszerből, önkéntelenül tette, miként tesz a kínai elnök is arcán „amerikai mosollyal”. Megjegyzi azt is, nem kell feltétlenül utánozni az amerikaiakat, minden nép élje át saját vérmérséklete és kulturális hagyományai szerint himnuszának üzenetét.

Az „Ébredj román” a románok forradalmi éneke 1848-ból, ezt választották, mindenkinek el kell fogadni, aki ebben az országban él, anélkül hogy tartalmát, történelmi igazságát vitatnánk. Ám az már nem elfogadható, hogy a román hatalom a törvény erejével szeretné kicsikarni a himnuszéneklést, kötelezővé teszi az iskolákban (bár nem alkalmazzák) a reggeli himnuszéneklést. Az sincs rendjén, hogy újabban bírságolnak a magyar himnusz éneklése miatt. Jobban tenné a hatalom, ha a népek himnuszának tiszteletére nevelne, és a magyar nép, beleértve az itt élő magyar nemzeti közösség himnuszát is tiszteletben tartaná. A tisztelet pedig legyen kölcsönös. Románia himnusza csendüljön fel, és hallgattassék meg! A szívből, lélekből jövő nemzeti ima pedig éljen az emberi hangban!