Miért volt szebb?

Vajon a mostani fiatalok is így látják majd? Hogy ahogy telnek az évek, valamiért egyre keményebb és keményebb telekre emlékszem? Nagy havazásokra, amikor napokig hullt, hullt a hó, fehérbe borult a táj – fehér lepel –, jeget virágoztak a fák, s hatalmas jégcsapokat „eresztett” az eresz alja.

Pedig tudom azt is, hogy akkor is volt sáros karácsony, volt, amikor sárban és nem hóban fürösztöttük meg a disznót, pedig a felnőttek napokig „lesték az időt”, hogy milyen időt jósol a Hargita vagy a Vargyas lika, s mégis, nem egy disznóölés során „hordtuk be a sarat” a lakásba. Igen, csodálatos telek, nagy havazások voltak az emlékeim szerint gyermekkoromban, már november végén vagy december elején, általában estefelé kezdett pillinkézni a hó, hószírmok, apró hópikkelyek kezdtek hullni az égből, s reggelre már vattafehér volt az előző napi sáros, köves udvar, nem volt egy nyúlkörömnyi karcolás se rajta.

Aztán már látom azt is, ahogy a Hargita föltette a hósapkát a fejére, fehér tenger a táj, s hallom megállni a Sztojka-féle buszt is a házunk hátánál, Moldván bácsi boltja előtt. Mert ott, a házunk hátánál volt akkor még gyermekkoromban az autóbuszmegálló, oda érkeztek Udvarhelyről, Marosvásárhelyről, de sokszor még Kolozsvárról is a sízők, nagy hátizsákjaikkal, kötött sapkáikkal, furcsa síbakancsaikkal, onnan indultak el, fel, a falu hosszán, Csihányos-kút, a Döglesztő felé.

Nemegyszer fuvaroztam fel én is őket a Menedékházig, Csoma Pista bácsihoz. Általában Csihányos-kútig tartott a töretlen jókedv. Ha szép idő volt és messzire lehetett látni, gyönyörködtek a tájban, az elnyúló hatalmas fennsíkban, mert sokszor még a Fogarasi-havasokig is el lehetett látni, ha pedig havazott, hógolyóztak vagy birkóztak, de ott már csöndesedett a készség, ott vették elő a „kedvcsinálót” is, ám innentől kezdve általában belesűrűsödött a szó mindenkibe. Főleg a nőkbe! Pedig szépek voltak még hangosan is a nők, kipirult arcuk rózsa, párás, csillogó szemeik rubint és zafír. Mint mindig is – teszem hozzá. Csodálatosak és szépek. Itt viszont, föl a Döglesztőn, megtanultak szépen hallgatni is. Szótlanná váltak, ahogy a férjeik mindig is szerették volna.

És meg kell mondanom azt is, ha akarnak, nagyon tudnak hallgatni a nők is. A „Csőben” láttam és hallottam a legszótlanabb nőket azóta is. Szóval gyönyörűek vagy egyszerűen páratlanok voltak gyermekkorom telei. És akkor még a disznóölések öröméről nem is írtam. Amikor összegyűlt nem csak a család apraja-nagyja, a rokonság is. És el kell mondanom azt is, hogy egy ilyen fagyos, téli napon – legalább húszfokos csikorgó hidegben – ittam meg az első pohár szilvapálinkát is, húszévesen, fakészítés közben, a Vargyas völgyében, amitől fehér nyoszolyába, menyasszonyi ruhába öltöztek a kuporgó, apró fenyők, kivirágzott a zúzmarás táj, s talán ez volt a legszebb téli nap is az életemben. Az ízét, zamatát, azóta is érzem. Ahogy az útra felpakolt abált szalonnának, disznófősajtnak is. Igen, csodálatos telek és nagy havazások voltak gyermekkoromban, s valószínűleg ezzel így van s így lesz más is. Ahogy telnek az évek, megszépülnek az emlékek is.