Ne féljünk a hólapáttól!

Nem tudom utolérni a szomszédot. Nem versenyzünk, nincs semmiféle fogadás vagy erőpróba, közöttünk, egyszerűen arról van szó, hogy amikor lehavaz, ő fogja először kézbe a hólapátot és nyit utat a tömbház előtti járdán. Pedig én is igyekszem, nézem az időjárás-előrejelzéseket, többnyire tudom, mikor havazik, és viszonylag korán felkelek reggelenként. András bácsi azonban gyorsabb. Most legutóbb is, amikor lehavazott, épp csak a pincébe mentem le valamiért, mondogatva magamban, hogy két perc és kint leszek, amikor meghallottam a lapátolás hangját. Nyilván, az az említett két perc a lehullott hómennyiség és a tömbház előtt eltakarításra váró járdaszakasz függvényében egy egészen elhanyagolható időintervallum, de az alaphelyzeten nem változtat, még akkor sem, ha nem verseny-, hanem lakótársak vagyunk.

Havazás után egyébként a városon végigsétálva rendszeresen azt látom – minden tiszteletem a kivételeknek –, hogy ahol nincs a lakóközösség által meghatározott, jól megszervezett hóeltakarítási program, a tömbházak környékén az ehhez hasonló, csak elméletben létező versenyeket lehengerlő fölénnyel nyerik az idősebb generáció tagjai, a nyugdíjasok. Visszatérő, már-már ismerős arcokat látok ilyenkor, és az is jól észrevehető, hogy nincs nagy nyüzsgés. Nyilván, azt is lehetne mondani, hogy ez a típusú felelősségvállalás csak egy bizonyos kor után válik alapértelmezetté – én is így vagyok ezzel –, de tény, hogy a családi házak tulajdonosaitól eltérően a tömbházlakók körében a hólapát népszerűségi indexe igen alacsonynak tűnik. Pedig ha a takarítás elmarad, bokáig, szárközépig érő hóban, latyakban, netán csúszós jégen kell eljutni a legközelebbi célpontokig is.

A hólapát nem bánt, nem káros az egészségre, nem is túl nehéz, használata viszonylag könnyen megtanulható, aktív kikapcsolódásra alkalmas, hidegben is kellemes hőérzetet biztosít, és alkalomadtán a házi fitneszgépet is helyettesítheti. Ne féljünk tőle!