/ Penna

Velünk ünnepeltetik magukat – ezt szentesíti a jogszabály, amely kimondja: a megyeszékhelyek önkormányzatai minden december elsején kötelesek a többi állami intézménnyel közösen ünnepségeket szervezni.

Titus Corlățean újra megszólalt. Ebben a kérdésben már másodszor. Kijelentette, amit egyszer már kijelentett, hogy Románia tesz az antiszemitizmus ellen, lásd nem engedte meg Nyírő József újratemetését.

Elnézem ezt a hatalmas árbocot a csíkszeredai megyei rendőrkapitányság előtti szűk zöldterületen, amelyre jó méretesen, de legalább hibásan van kitűzve az ország zászlaja.

Előző években is szóvá tettem, sajnos minden eredmény nélkül, hogy mekkora tolvajlás folyik ebben az országban ősszel. A lelkiismeret most sem engedi, hogy szemet hunyjunk.

Merész fordulatokat produkál néha az élet, előfordulhat, hogy akit ma ellenségnek látunk, az másnap megmenti az életünket. És bár ez nem gyakori, azért nemcsak a filmekben fordul elő.

Sokan a múlt és a jövő határán, de a jelen csapdájában nem tudják, hogy akkor hová is tartoznak, örüljenek-e a műszaki fejlődésnek, vagy dühöngjenek-e a fullasztó por miatt.

Harmadik esztendeje, hogy a MOGYE hivatalos tanévnyitó ünnepségéről testületileg távol maradnak mind a magyar oktatók, mind a magyar diákok.

Ősszel talán még szebb a határ, mint tavasszal. Nincs ugyan meg a zsenge zöldje, és a kora tavaszi tisztaságérzet is eltűnik a szemlélőből, ám hangulata semmi mással nem hasonlítható össze.

Szomorú, de tény: Victor Ponta miniszterelnök szava alapján már a vécéig sem mer elmenni az ember. Az éppen államelnöknek készülő és a novemberi választást nagy eséllyel meg is nyerő politikus délelőtt mond egyet, s délután homlokegyenest mást cselekszik.

Nem tudunk mit kezdeni a medvékkel. Az is lehet, hogy tehetetlenek vagyunk velük szemben, hiszen ez egy nemzetközi jellegű probléma.

Azaz – akarom mondani – nincs elveszve Edinburgh. Lezajlott ugyan a függetlenségi népszavazás, amelyen a lakosság mintegy ötvenöt százaléka úgy döntött, hogy mégiscsak megmarad az Angliával kötött államszövetségben, de ezzel még nincs vége a történetnek.

Hirtelenjében fontos lett az elöljáróságnak, hogy a jó négyszáz esztendeje Borsos Tamás főbíró kezdeményezésére építeni kezdett vár, amire a derék vásárhelyi polgárok önerejüket, saját pénzüket áldozták, megváltoztassa alakját, formáját, jellegét.

Kezdünk hozzászokni, hogy naponta érkeznek hírek korrupcióval vádolt, sőt jogerősen elítélt román politikusokról. A jelenség nem kizárólag a politika sajátja, tetten érhető az egészségügyben, az oktatásban, a vállalkozói szférában egyaránt.

„A romániai Székelyföld autonómia statútuma” – ez a címe a dokumentumnak, amelynek már több mint egy hete uralnia kellene a közbeszédet, lázban kellene tartania mindenkit. De nem.

Valahogy úgy történt, hogy néhány röpke nap alatt két közlemény is ki tudta borítani nálam a bilit. Pedig sok baromságon edződött alaknak – vagy alkatnak? – tartottam magam.

Az RMDSZ egyelőre még nem végleges, csupán tervezetként kiszivárogtatott autonómia-statútuma körül bontakozott ki az újabb román–magyar, illetve erdélyi magyar–magyar szembenállás.

A klisé szerint iskolakezdéskor az elsős gyerekek tekintetéből kíváncsiság és tudásvágy sugárzik. Nem úgy, mint azoknak, akik a tanügyi rendszert évente megreformálják. Az ő szemükből süt a sötétség.

Az igazán jelentős, a történelem folyását meghatározó eseményeknek többnyire két vonulata van: a nyilvános, illetve a titkos.