Ha szívni kell

Korábban egy-egy vidéki településen fel sem tűnt, hogy mennyire káros, kellemetlen és szennyező lehet a kövezett útról felszálló por, amíg az infrastruktúra-fejlesztéseket, csatorna- és vízhálózat építését, aszfaltozást jóval megelőzve meg nem érkezett a műszaki fejlődés az egyre inkább növekvő forgalom, az egyre jobb teljesítményű autókkal még jobban siető polgártársak személyében.

Az olyan faluban például nem tudom, előny vagy hátrány, hogy a település nagy része nem az európai út mentén terül el. Mivel nincs áthaladó forgalom, nem járnak olyan sűrűn a járművek, mint pár kilométerrel arrébb. Az élet nem áll meg az európai útnál, a faluban a legmodernebb traktorok, megpakolt rönkszállító autók, kombájnok zúgnak végig egyre-másra, attól függően, mikor minek van ideje. Ugyanígy az árut hozó haszonjárművek, autóval boltba és különböző helyekre járó, folyamatos időhiánnyal küzdő emberek, akik mintha egyre többen lennének. Az úton viszont nem látszik ez a fejlődés, olyan, mint ezelőtt akárhány évvel, porzik rendesen, vastag, sűrű, szürke felhő száll fel, rakódik le az út menti házak tetején, udvarán vagy a légutakban. Persze, szekerek is maradtak még, meggyérülve ugyan, de jár a csorda, tehénlepények hullanak a porba, és a legtöbben még megseprik hét végén a kapu elejét.

Az ott lakók közül pedig sokan, a múlt és a jövő határán, de a jelen csapdájában nem tudják, hogy akkor hová is tartoznak, örüljenek-e a műszaki fejlődésnek, vagy dühöngjenek-e a fullasztó por miatt. A múlt szép, a jövő bizonytalan, a jelen, a por egyre nehezebben elviselhető. Milliókra lenne szükség ahhoz, hogy a szennyezés megszűnjön, és ez egy olyan vágyálomnak tűnő szükséglet most, amelynek megoldására még semmilyen naptárban nincs időpont. Ilyenkor, ha nincs eső, nincs más mód, mint becsukni az ablakot, és az elviselhetőbb levegőt hátul a kertben keresni, mint a gyümölcsöt. Várni és szívni kell.