Árkok és parcellák

Ősszel talán még szebb a határ, mint tavasszal. Nincs ugyan meg a zsenge zöldje, és a kora tavaszi tisztaságérzet is eltűnik a szemlélőből, ám ha gyomos is, száraz fűvel tele is minden négyzetméter, azért az ősz hangulata semmi mással nem hasonlítható össze. Ilyen állandó, elkoptatott szókapcsolatok jönnének szánkra, mint: gazdag ősz, terménnyel tele határ, a jól végzett munka öröme. Nekem ugyan nincsenek hektárnyi megművelt területeim, mégis jól tudom, milyen hazug mindegyik frázis. A gazdag ősz csak bizonyos embereknek gazdag, nálunk krumpli, paradicsom, uborka meg gyümölcs sem termett… A terménnyel tele határ képe még távolról készített fényképen sem vezet félre. Tele a domboldal megkaszálatlan részekkel, és a jól végzett munka öröme rég odaveszett, mert egyfolytában lopják a termést, falubeliek és idegenek, cigányok és tősgyökeres székelyek, ebből a szempontból nincs különbség.

A Gagy mentén végigutazva látunk ugyan új épületeket, gyönyörű kukoricatáblákat, ám nem kell sasszem ahhoz, hogy bárki meglássa: nem veti fel a gazdagság itt sem az embereket. Az erdőket jobban kigyérítették néhol, mint a tavaszi hagymaágyásokat, egész domboldalak maradtak kaszálatlanul, és a marhacsorda mintha kis része lenne az egykoriaknak. A főút mellett is villanypásztorral őrzik a termést, mert a vadak mindent tönkretesznek…

A Nyikó mentén sem virágosabb a helyzet, pedig van ott is elég kései virág. A főútról is látszik, hol voltak az egykori barázdák, mettől meddig terjedtek a parcellák. Sakktáblaszerű, mert itt-ott megkaszálták, másutt megmaradt a száraz fű. Aki rég nem járt erre, a falvakban ki-kinéz a jármű ablakán: ez a ház pár éve még nem volt, a másikat átépítették, egyszóval van itt haladás is. Nemrég az vonta a figyelmet a Nyikó mentére, hogy pár falu névtábláján a magyar nevet lefestették. Hamar újrafestették. A táblák alja, a fehérebb szín mutatja, hogy valakiknek nem tetszettek az ősi magyar településnevek az 1920 után nyekegve, értelmetlenül és erőszakkal átrománosított megnevezések mellett…

A vasárnap délutáni falu képe csendes. Idős asszony ül fonott székében a ház előtt egyedül, és egyik kobátfalvi udvaron, ahol ugyan nem laknak, most a csűrkapu nyitva, az üres utánfutó az oldaldeszkákkal azt mutatja, szénát vagy már sarjút hordtak fedél alá. A fiatalemberek éppen behúztak egy pohárral, aztán lehet menni tovább. Ugyancsak kobátfalvi élményem a kúriaszerű régi ház a falu felső végén, mindig benézek az udvarra. Látom, a régi épület hátán friss tapasztás nyoma. Itt-ott sütőtök sárgul az őszi melegben. A külterületen villanypásztor nélkül nem lehet megőrizni a termést. A kobátfalvi gyümölcsös képe évről évre változik, új hidacskát látok az eltérőnél. A juhtartással lehet talán legjobban hasznosítani a kaszálni nem érdemes területeket. Rugonfalva és Siménfalva között festői látvány a majorház (máshol: esztena), Szentmihály előtt is látni egyet. Romlanak össze a régi, és főleg a nem lakott házak. Szomorú látvány – az ősz mint az elmúlásra hangoló évszak csak felerősíti az érzést. Rugonfalván, Siménfalván egykor a falu díszei, gyönyörű épületek várják a halált, vagy a pénzes örököst, hogy felújítsa. Kiskadácsban régi, hosszú, kékre meszelt, kis ablakos ház, termopán nagyablakkal rondították el pár éve. Vagy az út széli gépparkon (Malomfalván) akad meg a szem, a falu végén az Alibi kávézón.

Felülről nagy sakktáblának látszhat a vidék. A fennvaló, a tábla teremtője tette meg az első lépést. Most ki következik?