A mi zászlónk, az ő zászlójuk

Elnézem ezt a hatalmas, tán tíz méternél is magasabb árbocot a csíkszeredai megyei rendőrkapitányság előtti szűk zöldterületen, amelyre jó méretesen, de legalább hibásan van kitűzve az ország zászlaja. Ugyanazon szűk parcellán, már a rendszerváltozás után jó magasra, polgár-távoltartóra épített kerítés mögött, ahol egy emlékmű fájlalja az 1989 decemberében a népharag áldozatául esett milicistákat. Ilyen is csak nálunk lehetséges: sehol máshol nincs emlékmű állítva az 1989 előtti karhatalom kiszolgálóinak. A „nem létező” Székelyföldön, Románia Hargita megyéjében ők az áldozatok, nem az általuk megvertek, megnyomorítottak, nemzetiségükben, személyükben megalázottak, akik emlékművét hiába keresnénk.

De csoda-e, amikor egyesek azok közül, akik hirtelen ijedelmükben, cseppet sem feddhetetlen múltjuk tudatában azon a decemberen olajra léptek, mostanra még fontosabb pozíciókba szivárogtak vissza? S székükből még világraszóló inkompetenciájuk sem mozdíthatja ki. Amikor Tőkés László úgy vélte, hogy a Szekuritáte munkásságát napjainkban a hírszerző szolgálat, a SRI folytatja, jól tudta, miről beszél. De ennek nemcsak az a jele, hogy politikai indíttatású ügyek sorozatát indítja ellene a román hatalom. A székelyföldi, jól bebetonozott román hatalmi berendezkedés az elmúlt 25 évben is világossá tette, hogy Bukarest továbbra is gyarmataként kezeli ezt a vidéket, s minden „törvényes” eszközzel vissza fogja szorítani az autonómiatörekvéseket. Ha korábban ezt csak a bőrünkön éreztük, a SRI igazgatója nem sokkal ezelőtt nyilvánosan vállalta is: a titkosszolgálat küzdeni fog az autonómia ellen.

Ebben a kontextusban érdemes megvizsgálni azt a, akár romániai magyar értelmiségiek által is támogatott kijelentést, miszerint a székelyföldi és partiumi autonómia kérdése román belügy. Vagyis: nincs köze hozzá másnak, mint a románoknak s az érintett területeken élő magyaroknak. Ha ez így volna, akár most letehetnénk a zászlókat, sutba dobhatnánk a szlogeneket, hisz ebben a harcban cseppet sem volnának kiegyenlítettek a feltételek. A folyamat, ne feledjük, onnan indult, hogy ki se ejthettük a szánkon az autonómia kifejezést anélkül, hogy az alkotmányellenesség vagy akár a hazaárulás vádját meg ne lebegtették volna. Sokan állítják még ma is, hogy olyan, hogy Székelyföld, nem is létezik. Bár ez a háború jórészt propagandisztikus, „kívülállók” beleszólása nélkül talán még mindig ott volnánk, ahol az elején. Most már ott tartunk, hogy azért mégiscsak felszólalnak érdekünkben egyes jogvédők, ha torkunkba akarják fullasztani az autonómiát: legalább beszélni lehessen róla, nem igaz? Választási kampányt lehet már nagyobb gond nélkül építeni az autonómia, regionalizmus, sőt, a föderalizmus fogalma köré. A helyi szimbólumok használatáról is elfogadtak olyan jogszabályt, ami egyes remények szerint elősegíti a székely szimbólumok törvényes használatát.

Igaz, hogy szinte másnap egy bíróság törvénytelennek találta Sepsiszentgyörgynek a székely szimbólumokra épülő városzászlaját, egy másik pedig, bár eltörölte a marosvásárhelyi rendőrség által kirótt nevetséges, botrányos bírságot (30 ezer lejre büntették az EMNT-t Marosvásárhelyen, mert székhelyére kitűzte a székely zászlót), magát a jegyzőkönyvet nem semmisítette meg, amely arról szólt: engedély nélkül tűzött ki egy „reklámzászlót” a szervezet.

A székely zászlót reklámzászlónak minősíteni egy hatósági közeg által, ezért a „kihágásért” egy autó árára felduzzasztott bírságot kiróni nemcsak sértés, megalázó is. Nemzeti érzelmükben s ezért emberi mivoltukban alázza meg mindazokat, akik azt a zászlót nemzeti jelképüknek tekintik. Különösen fájó, hogy ezt a gesztust a „független” bíróság is alátámasztja: a román karhatalom nem hazudtolja meg önmagát.

De ez, úgy tűnik, csak nekünk fáj. A világnak van baja elég. S azoké mellett, akik zászlójuk jelentését gépfegyverrel, tankokkal és lefejezésekkel támasztják alá, a mi zászlónk nem látszhat el túl messze. Akármekkora árbocra is húznánk fel.