Nincs oda Buda

Azaz – akarom mondani – nincs elveszve Edinburgh. Lezajlott ugyan a függetlenségi népszavazás, amelyen a lakosság mintegy ötvenöt százaléka úgy döntött, hogy mégiscsak megmarad az Angliával kötött államszövetségben, de ezzel még nincs vége a történetnek. Lehetséges, hogy bizonyos idő elteltével ismét kiírják a referendumot, s akkor vagy sikerül különválniuk, vagy nem. Skócia egyébként nem akart kiszakadni a királyságból, „mindössze” azt szerették volna, hogy a helyi parlament kapjon nagyobb jogköröket, s pénzügyileg, hadászatilag, társadalombiztosítási rendszerükkel váljanak külön Nagy-Britanniától.

Nehéz megállapítani, hogy a valamivel 5 millió fölötti lélekszámú ország gazdaságilag erősebb-e a 31 milliós Angliánál – több mint bizonyos, hogy nem –, de biztos, hogy mostanság a skótok gazdasági lendülete nagyobb az angolokénál. Igen erősek azonban a nemzetközösségen belüli összefonódások, hiszen a háromszázhét esztendő nagyon hosszú idő.

Az elemzők azt feltételezték, hogy a világ egyik legszilárdabb pénze, a font igencsak megsínylené a különválást. Több gazdaságpolitikai szakember viszont ugyanakkor azt hangoztatta, hogy elsősorban az olaj lehetett az oka ennek a különválási szándéknak, hiszen jelentős tartalékokkal rendelkeznek a skótok az északi-tengeri kontinentális talapzat mélyén – a saját felségvizeiken (!), amelynek kitermelése bő két évtized óta egyre intenzívebben zajlik, s a bevétel, akárcsak Norvégiában, komolyan látszik az életszínvonalon. Nem hinném, hogy az angolok kiszipolyoznák az országot, hiszen unió ide vagy oda, ott 1707 óta is polgári rend uralkodik, a tulajdon szent és sérthetetlen, s a királyi hatalom inkább csak formális. Szóval a helyzet nem is olyan rossz. Mondhatnánk nyugodt szívvel, hogy bárcsak nekünk lenne olyan függőségünk.

Ha úgy vesszük, Skócia két vagy több nemzetiségű, többnyelvű ország. Egyébként százötven nyelv van jelen az országban. Ám manapság mégiscsak az angol nyelv általános ismerete teszi lehetővé számukra az egymás közötti kapcsolattartást. Több népből, néptöredékből olvadt egybe a nemzet, s jórészt „csak” a skót tudat és szimbólumaik kötik őket össze, bár az ősi gael nyelvet egyre többen tanulják. Biztos, hogy léteznek a harminckét tanácsi kerületben olyanok, ahol „igazi” angolok (is) élnek, úgymond kisebbségiek a nagy állam kebelén belül. Elképzelhető, hogy az ottani községeknek is utalnak ki időnként iskolabuszokat, hogy az angol ajkú nebulókat elvigyék egyik településről a másikra, hogy színtiszta birodalmi angolt tanuljanak, s ne kényszerüljenek romlott, „skótos” dialektusokkal kínozni magukat. Nem hinném, hogy az oktatási vagy szállítási ügyekben illetékes elöljáró azt merné mondani, hogy szándékosan fékhibás buszokat adnak, s ezen fél- vagy teljesen hivatalos és nyilvános környezetben még viccelődni is merne. Ha másnap nem mondana le az illető, akkor a központi kormány vagy a királynő maga kérné fel szépen a távozásra.

Nálunk az ilyesmi nem veri ki a biztosítékot. A vér- és botrányszomjas média meg sem nyikkan. Az autonómiastatútumtól viszont mindjárt begerjed minden. A skótoknak van honnan továbblépniük. Nincs veszve Edinburgh. Mi azonban azt sem tudjuk, hogy hol kezdjük. Holott ez is Európa, meg a Felföld is az. Csak mi éppen a másik szélén. Bukdácsoló jogrendszerben. És nincs kontinentális talapzatunk semmilyen tengerben. Még a borvíz sem hoz annyit a konyhára, hogy érződjön általa valami a létünkön, a kisebbségi tartáson meg az akaráson.