Egy bizonyos királynői alsóneműről

Az igazán jelentős, a történelem folyását meghatározó eseményeknek többnyire két vonulata van: a nyilvános, illetve a titkos. Az előbbiről beszámol a média, megírják a történelemkönyvek, az utóbbiak a színfalak mögött zajlanak, s csak igen kivételes esetekben derül fény rájuk.

A zsurnaliszta olykor hajlamos azt hinni, hogy világraszóló, de legrosszabb esetben falrengető események szemtanúja, sőt hiteles krónikása. Arról rendre megfeledkezik, hogy legyen bármennyire is jól tájékozott, az események valódi mozgatórugóiról többnyire halvány gőze sincs, azok szinte mindig a háttérben, titokban maradnak. Hiába na, nem a farok csóválja a kutyát. Még akkor sem, ha azt az újdondászok oly nagyon szeretnék. No meg, ismerjük be, nem is annyira tájékozott az újságíró, ahogyan azt magáról állítja, hiszi. A valóban fontos eseményeket gyakran fel sem ismeri, vagy mert olyan tökéletesen álcázták, vagy mert azok megértése meghaladja képességeit. „Érdemes lenne a XX. század egyetlen hónapjának igazi történelmi eseménysorát összevetni azzal, ami ugyanakkor a sajtóban nyilvánosságra került. Kiderülne, hogy aznap, amikor Sztálin és Hitler között – közvetítők útján – az első kapcsolatfelvétel megtörtént, a világsajtó első oldalán, esetleg egy királynői alsónemű lengett...” – írja Bodor Pál A kíváncsiság mestersége című könyvében.

Az elmondottakból kiindulva, javaslom, játsszunk el a cseppet sem valószínűtlen gondolattal, hogy a huszonöt évvel ezelőtti romániai rendszerváltásnak, a nyilvánosságnak szánt, vagy kiszivárgott események mellett, megvoltak a titkolt történései is. Ezek egyike lehetett volna az, ami a magyar kérdést illeti.

Tudjuk, a mindenkori román hatalom legfőbb célja: a nemzetiségi, főleg a magyar kérdés végleges megoldása. Az pedig akkor tekinthető végérvényesen megoldottnak, ha már nincs magyar kisebbség Romániában. Ez pofonegyszerű. 

Addig is, a román nemzetstratégiát kidolgozó titkos és kevésbé titkos boszorkánykonyhán feltételezhetően a következő forgatókönyv szerint képzelték el a megoldást. Mivel a 89-ben megbukott rendszer egyetlen hatékonyan működő szervezeteként a Securitate – magyar nemzetiségű dolgozói révén – kis magyar társadalmunk minden szegmensébe beépült, ezért az újrafazonírozott hírszerzőszolgálat urai úgy döntöttek, nem hagyják kárba veszni a kiépített hálózatokat, tovább foglalkoztatják a beépített embereiket.

Már megalakulása pillanatától ellenőrzésük alá vonták az egyetlennek szánt romániai magyar politikai szervezetet. Feltételezhetően úgy gondolkodtak, hogy az RMDSZ lemond a legfontosabb jogkövetelésekről – úgymint autonómia, magyar tannyelvű állami tudományegyetem, a vásárhelyi orvosi egyetem magyar tagozta, stb. –, cserében viszont szükség esetén sajátos eszközeikkel átsegítik az ötszázalékos parlamenti küszöbön, ha lehet, kormányzati szerepet is osztanak rájuk, de ami a legfontosabb, a megbízhatóbbakat, azokat, akik tisztátalan üzelmeik nyomán már zsarolhatók, bevonják a legzsírosabb üzletekbe.

Igy történt? Nem tudhatjuk. De meggyőződésem, idő múltával fény derülhet erre is, mint annyi másra...