Akkor és most

Ott vagyunk, ahol a part szakad, már csak egy rosszindulatú lökést kell kapjunk hátulról, és bele is esünk a szakadékba. Egyes kormányhivatalnokok mindenáron szkanderozni akarnak velünk, romániai magyarokkal. És a legszomorúbb, hogy az ésszerűtlen tusakodáson az ország többsége és a legnagyobb számú kisebbsége huszonöt évet veszíthet.

Huszonöt esztendővel ezelőtt románok és magyarok együtt harcoltak egy olyan rendszer ellen, amely románt és magyart, cigányt és szászt egyaránt megalázott, kizsákmányolt, elnyomott, lenézett. Akkor, nyolcvankilenc decemberében nem számított, hogy ki milyen nyelven beszél, milyen nyelven imádkozik. Csak a közös cél volt fontos: megdönteni a hatalmat. A rendszerváltás utáni hetekben még mindenki hitt abban, hogy egy olyan világ van kibontakozóban, amelyben nem számít a származás, a nyelv. Hittek abban, hogy csak az ember számít.

Huszonöt évvel ezelőtt talán senki nem gondolta volna, hogy 2014 decemberében ennyire rossz lesz a közhangulat. Akkor egy szabad világról álmodozott az egész ország, benne a magyarokkal, ma viszont ott tartunk, hogy a magyar himnusz éneklésével kell jelezzük, nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni.

Az élet fintora, hogy miközben a Kovászna megyei prefektus himnuszénekléses kirohanásai miatt szerdán délután több száz csíki énekelte a magyar és székely himnuszt a csíkszeredai Szabadság téren, aközben a szomszédban lévő Fehér házban székelő hargitai magyar prefektus – hallgatván a magyar himnuszt – épp azt a hivatalos kormányértesítőt olvashatta, amelyben közlik vele, hogy leváltják funkciójából. Jó hír, hogy legalább a balhét okozó Kovászna megyei prefektust is kirúgták.

A romániai magyarságnak nem maradt más hátra, mint összezárni sorait és együtt kérni Európától, az Egyesült Államoktól, hogy figyeljenek már oda erre a, kisebbségekkel jól bánó mintaországra. Európa aztán igazán megtehetné, hogy beszól Bukarestnek, hiszen úton-útfélen aggódik az afrikai bevándorlók, az elnyomott cigányok, a megalázott afgán menekültek sorsa miatt.

Az emlékezések napjait éljük. Huszonöt esztendővel ezelőtt emberek haltak meg azért, hogy ma egy jobb világban élhessünk. Ennek a feltételei adottak, már csak ki kell használni. Legyen az a kiindulópont, hogy nyolcvankilenc decemberéhez képest ma legalább szabadon elmondhatjuk, hogy énekelni szeretnénk a magyar és a székely himnuszt. S közben nem lőnek közénk.