Találkozások lélektől lélekig – pódiumbeszélgetés Schäffer Erzsébettel

És itt még csak az est elején jártunk. A mosolyról is mesélt – biológiai precizitással: „Az izommozgás oxigént termel, ami szerotonint. Csak mosolyogni kell és nyitottnak lenni. A nyitottság a játék”. Majd arról beszélt, hogy gyerekeknek, de főként felnőtteknek milyen fontos lenne megtartani a játék képességét. Mert akinek van humora, annak van lelki rugalmassága is. És aki képes nevetni, az képes megbocsátani is.

Egy csengő, egy ölelés és egy igazi találkozás

A legnagyobb fordulópontokat gyakran nem a hangos pillanatok hozzák, hanem az egészen csendesek. Egy éjjeli köhögés, egy félmondat, egy kézmozdulat. Így mesél Erzsébet édesanyjával való kapcsolatáról is, amely egy betegségen keresztül mélyült el. „Fiam, olyan jó, ha itt vagy” – mondta az édesanyja, és ettől kezdve már nem volt fázós, sem álmos az az éjszaka. Egy ölelés, amit korábban nem tudtak megadni egymásnak – mégis minden benne volt. Ez volt az első igazi találkozása.

De találkozás volt az is, amikor életében először beszélt telefonon Lázár Ervinnel. A példaképével. Aki csak annyit mondott: „Van fölöttem egy tábla, amire rá van írva, hogy nem.” Aztán mégis interjú lett belőle. És barátság. És igen, egy bakancsos esküvő is történet: „Semmi hátsó szándékom nem volt” – meséli kacagva, mikor a férjével való első napjaikat idézi fel. A történetből persze végül házasság lett. Egy olyan találkozás, amiből közös élet született. „Most már nem csak erre a kislányra kell vigyázzunk” – hangzott el, és amíg tudtak, vigyáztak egymásra.

Egy vonatfülke és a szoptatás szentsége

Schäffer Erzsébet hisz abban, hogy minden megtörténik a vonaton – még az is, ami sosem történt meg. Egy szűk fülke, ideges emberek, egy síró csecsemő – és aztán, amikor az édesanya megszoptatja a babáját, valami megváltozik. Megszűnik a hőség, a feszültség. A csend tele lesz tartalommal. Az emberek – korábban ideges, magukba zárt utasok – egyszer csak egymás felé fordulnak. „A fiú becsukta a könyvét. A szigorú lány mosolyogni kezdett. A fülkében elterjedt a csoda.” Az ilyen élmények után az ember már nem kérdezi: lehet-e mindent megírni? Inkább azt érzi: kell is.

Az írás súlya: mit írunk le, mit tartunk meg?

Nemrég jelent meg az írónő Hetedik ajtó című kötete, amelynek írása közben Erzsébet rájött: nem szabad mindent megírni. Mert vannak történetek, amelyek csak nekünk szólnak. Nem szégyellni valók – csak nem tartoznak másra. Egy titok, amit őrizni kell, és nem továbbadni.

A csend, ahol a lélek megszólal

A beszélgetés végén csendesebb, belsőbb hangokat idéz. Fekete István is kedves írója, aki szerint a legnagyobb dolgok – születés, szerelem, halál – mind csendben történnek. A csend nem üresség, hanem jelenlét. Egy hely, ahol megszólalhat a lélek. Erzsébet maga is keresi ezt a csendet, a természet közelségét, a lassulás lehetőségét. Mert ezek adják vissza azt, amit a zajos világ el akar venni.

Hittel, játékkal, könnyű léptekkel

„Aki reggel vers helyett vezércikket olvas, az nagyobb bűnökre is képes” – mondja, és nevetünk, de tudjuk, hogy mélyebb igazság rejlik benne.