Kritikai szemlélet és szabadságvágy – Cs. Gyimesi Évára emlékezünk

Ami viszont ambivalensebb viszonyulást váltott ki, az a kisebbségi ideológiák mítoszainak lebontása volt ‒ leghangsúlyosabban a Gyöngy és homok című kötetben és annak előtanulmányaiban. Ezt, a transzilvanizmus ideológiájára vonatkozó elemzését nevezhetnénk szűkebb értelemben mítoszrombolásnak, hiszen egy olyan témához nyúlt, amely sokak számára működött önfelmentő és önlegitimáló gondolkodásmódként. Mára pontosabban látszik, hogy valójában a cselekvésképtelenség és tehetetlenség heroizálása, az áldozati szerepbe való helyezkedés visszássága volt az, amit Gyimesi Éva kimutatott több évtized erdélyi szövegeiben. Az egyéni döntés jogát, a felelősség vállalását, a változtatásra való képességet állította előtérbe, és ezek jelenlétét vagy hiányát firtatta néhány erdélyi alapszövegben. A tekintélyérvek elfogadására hajló közegben ez bizony mítoszrombolásnak tűnt. Az megint más kérdés, hogy a román titkosrendőrség azért kobozta el annak idején a kéziratot, mert a két világháború közti, elfogulatlan kisebbségtörténeti kutatás egyre inkább tiltott terepnek kezdett számítani a nyolcvanas években.

– Azt is mondtad, hogy nem félt szembeszállni a „fősodorral”. Milyen hatással volt ez a hozzáállás a szakmai közösségben?

– Kifejezetten szakmai téren ebből nem származtak problémák, legfeljebb olyasmi, ami minden tudományos közösségben természetes: egy-két vitacikk, vagy olyan irodalomtörténeti konstrukciók ütköztetése, amelyekben ő általában az individuális értékek és a szabadság elvét értékelte többre a kollektivista ideológiákkal szemben. Ha viszont a „fősodort” ennél tágabban, közéleti-politikai szempontból is értjük, az történt, hogy a kritikus megnyilatkozásai miatt újra és újra ellenzéki pozícióban találta magát. Ezt egyre nehezebb volt elviselnie, főleg a kései éveiben.

– Volt-e valaha olyan pont, amikor szerkesztőként azt gondoltad, hogy talán túl erős volt a hangja, és finomítani kellett volna?

– Szerkesztőként a legutolsó könyvén, a Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába című könyvén dolgoztam együtt vele, illetve néhány Korunknak írt, irodalmi tárgyú cikkén. Ezek kifejezetten szakmai jellegű szövegek voltak, a megfigyelési dossziéit feldolgozó könyv esetében némi személyes vonatkozással is persze. Ezeknél a szövegeknél egyáltalán nem merült fel, hogy hangnembeli igazításra lenne szükség, különben is, ő mindig rendkívül tudatos szerző volt.

Az viszont valószínű, hogy bizonyára többen voltunk, akik óvtuk volna őt magában az átalakuló internetes sajtónyilvánosságban való jelenléttől, amelyik 2011-re már bőven túljutott az első gyűlöletkampányokon.

– Miért nevezed a munkáját az „amnézia elleni küzdelemnek”, és milyen tanulságai vannak ennek ma?

– A Korunk 2011. júliusi számában annak a szövegnek a megjelentetésével búcsúztattuk Gyimesi Évát, amelyet a Szem a láncban budapesti bemutatóján mondtam el, közel két évvel korábban. Ma is úgy gondolom, a Szem a láncban a társadalmi felejtés elleni küzdelem egyik leghatásosabb modelljét alkotta meg: olyan dokumentumokat tett közzé, amelyek a román titkosrendőrség megfigyelési módszereire, technikáira, monomániás címkézési elveire világítanak rá, és mindezeket utólagos, szakszerű kommentárral látta el.

Azoknak a nemzedékeknek, akik nem élték meg azt az időszakot, egy ilyen kötet konkrétumai, a hatalom bürokratikus nyelvének világa megvilágító erejű lehet, Korpa Tamás például fel is használta ennek feszültségét a Házsongárd live című verseskötet Gyimesi Éva emlékét idéző verseiben. Másfelől egyre inkább úgy tűnik, az idősebb generációknak sem árt az emlékeztető arról, hogy milyenek is voltak egy diktatúra mindennapjai.

Az amnézia elleni küzdelem persze kiterjeszthető az irodalomtörténészi munkáira is ‒ a Találkozás az egyszerivel, a Gyöngy és homok, a Szilágyi-monográfia, a Karácsony Benőről, Dsida Jenőről, Vári Attiláról írt tanulmányok, vagy a rendszerváltás után megjelent, társszerzőkkel írt tankönyve egyaránt a felejtés ellen dolgoztak.

– Sokan mondják, hogy rendkívül egyenes és szókimondó volt. Neked ez mikor okozott először igazán nagy meglepetést?

– Volt egy kritikai műhelyünk az 1990-es években, az általa alapított Láthatatlan Kollégiumban, amelyben akkor diákokként vettünk részt, a kritikáink pedig a Látóban, Helikonban, Korunkban jelentek meg. Ma is emlékszem rá, ahogy egy idősebb költőről szóló, kissé köntörfalazó kritika kapcsán arra biztatta a kolléganőmet, hogy határozottan vállalja az értékítéletek kimondását, ne rejtőzzön el a szavak mögé. Később megtapasztaltam, hogy a saját gyakorlatában is mindvégig ezt az elvet követte, bármilyen irodalmi vagy intézményi kérdésről volt szó.