
Cs. Gyimesi Éva
Fotó: Krónika archív
Cs. Gyimesi Éva (Kolozsvár, 1945. szeptember 11. – Kolozsvár, 2011. május 23.) nyelvészként, irodalomtörténészként, egyetemi tanárként, a kisebbségi mítoszok lebontójaként is maradandót alkotott, miközben az irodalmi vitákban mindig az egyenes, szókimondó, de emberi hozzáállást képviselte. Balázs Imre József irodalomtörténésszel őt idéztük meg a beszélgetésünk során.
2025. szeptember 10., 18:422025. szeptember 10., 18:42
– Azt írtad, hogy Gyimesi „mítoszromboló volt”. Pontosan mely irodalom- vagy kultúratörténeti mítoszokat célozta meg, és milyen módszertani eszközökkel bontotta le ezeket?
– Ennél valamivel távolabbról kellene talán kezdenünk, hiszen az, amit mítoszrombolásnak nevezhetünk a Gyimesi-életműben, csupán egy része annak, ami jellemezte őt. Ha röviden kellene összegezni az életmű jelentőségét, akkor három különböző terület emelkedik ki: az egyik a magas színvonalú, nagyhatású tanári munka a kolozsvári BBTE bölcsészkarán, amelyre irodalom szakos tanárnemzedékek hosszú sora emlékezik vissza nagy tisztelettel, egybehangzóan a tanári munka igényességét, döntő befolyását emlegetve. A másik terület a szuverén, önálló gondolatiságú irodalomtudományi-irodalomtörténészi munka, amelyet olyan könyvek dokumentálnak, mint a Találkozás az egyszerivel 1978-ból, az 1983-as Teremtett világ, az 1990-ben kiadott, Álom és értelem című Szilágyi Domokos-monográfia, vagy az 1992-ben, évekkel a megírása után megjelent Gyöngy és homok. A harmadik terület pedig a diktatúraellenes, ellenzéki politikai tevékenység a rendszerváltás előtt. Nem ismerek olyanokat, akik ezeknek a szellemi teljesítményeknek az értékét, jelentőségét vitatnák.
Balázs Imre József
Fotó: Balázs Imre József/Facebook
Ami viszont ambivalensebb viszonyulást váltott ki, az a kisebbségi ideológiák mítoszainak lebontása volt ‒ leghangsúlyosabban a Gyöngy és homok című kötetben és annak előtanulmányaiban. Ezt, a transzilvanizmus ideológiájára vonatkozó elemzését nevezhetnénk szűkebb értelemben mítoszrombolásnak, hiszen egy olyan témához nyúlt, amely sokak számára működött önfelmentő és önlegitimáló gondolkodásmódként. Mára pontosabban látszik, hogy valójában a cselekvésképtelenség és tehetetlenség heroizálása, az áldozati szerepbe való helyezkedés visszássága volt az, amit Gyimesi Éva kimutatott több évtized erdélyi szövegeiben. Az egyéni döntés jogát, a felelősség vállalását, a változtatásra való képességet állította előtérbe, és ezek jelenlétét vagy hiányát firtatta néhány erdélyi alapszövegben. A tekintélyérvek elfogadására hajló közegben ez bizony mítoszrombolásnak tűnt. Az megint más kérdés, hogy a román titkosrendőrség azért kobozta el annak idején a kéziratot, mert a két világháború közti, elfogulatlan kisebbségtörténeti kutatás egyre inkább tiltott terepnek kezdett számítani a nyolcvanas években.
– Azt is mondtad, hogy nem félt szembeszállni a „fősodorral”. Milyen hatással volt ez a hozzáállás a szakmai közösségben?
– Kifejezetten szakmai téren ebből nem származtak problémák, legfeljebb olyasmi, ami minden tudományos közösségben természetes: egy-két vitacikk, vagy olyan irodalomtörténeti konstrukciók ütköztetése, amelyekben ő általában az individuális értékek és a szabadság elvét értékelte többre a kollektivista ideológiákkal szemben. Ha viszont a „fősodort” ennél tágabban, közéleti-politikai szempontból is értjük, az történt, hogy a kritikus megnyilatkozásai miatt újra és újra ellenzéki pozícióban találta magát. Ezt egyre nehezebb volt elviselnie, főleg a kései éveiben.
– Volt-e valaha olyan pont, amikor szerkesztőként azt gondoltad, hogy talán túl erős volt a hangja, és finomítani kellett volna?
– Szerkesztőként a legutolsó könyvén, a Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába című könyvén dolgoztam együtt vele, illetve néhány Korunknak írt, irodalmi tárgyú cikkén. Ezek kifejezetten szakmai jellegű szövegek voltak, a megfigyelési dossziéit feldolgozó könyv esetében némi személyes vonatkozással is persze. Ezeknél a szövegeknél egyáltalán nem merült fel, hogy hangnembeli igazításra lenne szükség, különben is, ő mindig rendkívül tudatos szerző volt.
Az viszont valószínű, hogy bizonyára többen voltunk, akik óvtuk volna őt magában az átalakuló internetes sajtónyilvánosságban való jelenléttől, amelyik 2011-re már bőven túljutott az első gyűlöletkampányokon.
– Miért nevezed a munkáját az „amnézia elleni küzdelemnek”, és milyen tanulságai vannak ennek ma?
– A Korunk 2011. júliusi számában annak a szövegnek a megjelentetésével búcsúztattuk Gyimesi Évát, amelyet a Szem a láncban budapesti bemutatóján mondtam el, közel két évvel korábban. Ma is úgy gondolom, a Szem a láncban a társadalmi felejtés elleni küzdelem egyik leghatásosabb modelljét alkotta meg: olyan dokumentumokat tett közzé, amelyek a román titkosrendőrség megfigyelési módszereire, technikáira, monomániás címkézési elveire világítanak rá, és mindezeket utólagos, szakszerű kommentárral látta el.
Azoknak a nemzedékeknek, akik nem élték meg azt az időszakot, egy ilyen kötet konkrétumai, a hatalom bürokratikus nyelvének világa megvilágító erejű lehet, Korpa Tamás például fel is használta ennek feszültségét a Házsongárd live című verseskötet Gyimesi Éva emlékét idéző verseiben. Másfelől egyre inkább úgy tűnik, az idősebb generációknak sem árt az emlékeztető arról, hogy milyenek is voltak egy diktatúra mindennapjai.
Az amnézia elleni küzdelem persze kiterjeszthető az irodalomtörténészi munkáira is ‒ a Találkozás az egyszerivel, a Gyöngy és homok, a Szilágyi-monográfia, a Karácsony Benőről, Dsida Jenőről, Vári Attiláról írt tanulmányok, vagy a rendszerváltás után megjelent, társszerzőkkel írt tankönyve egyaránt a felejtés ellen dolgoztak.
– Sokan mondják, hogy rendkívül egyenes és szókimondó volt. Neked ez mikor okozott először igazán nagy meglepetést?
– Volt egy kritikai műhelyünk az 1990-es években, az általa alapított Láthatatlan Kollégiumban, amelyben akkor diákokként vettünk részt, a kritikáink pedig a Látóban, Helikonban, Korunkban jelentek meg. Ma is emlékszem rá, ahogy egy idősebb költőről szóló, kissé köntörfalazó kritika kapcsán arra biztatta a kolléganőmet, hogy határozottan vállalja az értékítéletek kimondását, ne rejtőzzön el a szavak mögé. Később megtapasztaltam, hogy a saját gyakorlatában is mindvégig ezt az elvet követte, bármilyen irodalmi vagy intézményi kérdésről volt szó.
Fotó: Forrás: Wikipédia. Horváth László felvétele
Dédnagyapánk, utolsó éveiben, ott lakott velünk egy udvaron. Furcsa, szigorú, magának való ember volt.
Nem mindenkiből válik költő, aki jó verseket tud írni – mondja Farkas Wellmann Endre Babérkoszorú-díjas szerző. Szőcs Géza pedig költő – mester, barát, főnök is a szemében. Az öt éve elhunyt Szőcs Gézával ma is napi „kapcsolatban vannak”.
A Magyar boszorkánykönyv – Maleficiarium Hungaricum nem csupán hiedelmeket gyűjt egybe: élő kapcsolatot teremt múlt és jelen között. A boszorkányok, szépasszonyok és sárkányok világa most magyar vonatkozásban kel életre.
Mindenszentek és halottak napján, a Jókai-emlékévben különös erővel szólal meg A jó öreg asszony: Jókai első találkozása a halállal gyermeki tisztasággal, szelíd emberi mélységgel. Egy történet a hiányról, a jóságról és az emlékezés csendes derűjéről.
Ki volt Anonymus, a titokzatos középkori jegyző, és mit üzen a Gesta Hungarorum a magyar történelemről és identitásról? Horváth Gábor egyháztörténész új könyvében a szerző kilétét és művének vallási-kulturális kontextusát tárja fel.
Szabó T. Anna új novelláskötete, az Erősebb nálam egyszerre szól a vágyról és a belső erőről. A Margó Irodalmi Fesztiválon Nyáry Krisztiánnal beszélgetve a szerző kimondta: minden vágyban ott rejtőzik a szégyen, a félelem és az isteni szikra.
Kisbaconban, Benedek Elek emlékházában nemcsak bútorok és relikviák őrzik a múltat, hanem a mesék szelleme is. A magyar népmese napja emlékeztet: a történetek nem poros relikviák, hanem élő kincsek, amelyek eligazítanak ma is.
Iróniával fűszerezve, rendkívül szórakoztatóan tud megnyilvánulni írásaiban ételről, italról, szerelmek fellángolásáról, gazdagságról, szegénységről, köznapi eseményekről – véli a 125 éve született Márai Sándorról Hirtling István és Mészáros Tibor.
Tomcsa Sándor életműve ma is eleven: ironikus, abszurd, és szelíd humorával a székelyudvarhelyi színház gondolkodására is hat. Nagy Pál színházigazgató szerint az író nem csupán névadó, hanem identitásformáló erő.
Csíksomlyón mutatták be György Alfréd könyvét, amely nemcsak egy új verseskötet, hanem egy élet vallomása is. A kamilliánus szerzetes verseiben és gondolataiban a sebek, a hit és a segítés tapasztalata fonódik össze: a törékenységből remény születik.
szóljon hozzá!