Háború és pokoljárás, nem pedig béke

A május 10-i délután szokatlanul csendes volt a könyvvásár színpadán. Nem a közönség hiánya miatt – a nézőtér tele volt –, sokkal inkább a versek és a gondolatok súlya húzta lefelé a hangulatot, mint az a bizonyos alászállás, amelyről olyan sok szó esett. Két költő, két könyv, két háború – nem egymás ellen, vagy másokkal, hanem önmagukban vívva.

Kopriva Nikolett Talán vagytok című kötete és Muszka Sándor Pokoljárás című könyve állt a beszélgetés középpontjában, melyet Király István, a Mentor Könyvek Kiadó vezetője moderált.

Nem tabu a lélek háborúja sem

Kopriva Nikolett költészete eredendően feminin – női érzékenységgel, pontos figyelemmel és tapintatos bátorsággal közelít a lélek felé. Ahogy ő fogalmazott: „Ez az ősháború, ami ennek a könyvnek a magja. Félek, hogy a végén ott semmi van.” De mindig ott a remény, a hit, amiben ő maga is bízik, hogy „ez nem ennyi.” Kopriva Nikolett – aki a kárpátaljai Munkácson született – vallomása a mai háborúval kapcsolatban: „a 21. században megtörténhetett ez – hogy háború dúl az otthonomban... Ez okozta ezt a lelki háborút.” A kötet szelleme mögött személyes tapasztalatok húzódnak meg: a fenyegetettség, a bujkálás, a félelem, hogy „elviszik az édesapámat katonának”. Ez a valóság nem absztrakció. És a vers se az: testközeli, közérzeti dokumentum.

A bugyrok mentén

Muszka Sándor könyve talán ott veszi fel a fonalat, ahol Kopriva Nikoletté elengedi: a háború utáni csendben, a keresés stációiban. „Ez nem a hit könyve – mondja –, hanem a hiány könyve.” Verseiben ugyanúgy megjelenik a metafizikus küzdelem, de már egyfajta letisztultsággal, a pokoljárás utáni visszatekintéssel. És mégis: „Ez a süllyedés, ez a zuhanás más. Az ember egy ponton kíváncsi lesz, mi van a legalján.” Muszka Sándor verseiben nincs kertelés. Költészete fájóan őszinte, de nem nyers, nem kegyetlen. Inkább pontos. A Pokoljárás alászállás – bugyrokon át, nem véletlenül nevezi így a ciklusait.

„Nem ciklusok, inkább bugyrok” – mondja, s ez nemcsak formai megkülönböztetés, hanem világszemlélet: stációk egy belső tisztulás felé – vagy épp annak tagadása felé. Mert az is lehet, hogy nincs megérkezés. Nincs feloldozás. A versek súlya abból a hitből születik, amely már nem biztos önmagában. „Ez a könyv nem a hit könyve, hanem a hiány könyve” – hangzik el tőle, majd hozzáteszi: „a megbocsátás elfogadásának hiányáról szól.”

A beszélgetés során a két kötet egymás tükrévé vált. A két költő költészete párbeszédbe lépett: a női és a férfi nézőpont, a háború és a béke, a hit és a hiány, a szenvedés és az értelemkeresés. A hallgatóság nemcsak verseket, de életeket hallott. Egy-egy mondat, mint a végszavak a színpad mögött, vagy mint egy pokoljárt ember rövid igazságai – kicsik, de elementárisak.

A két kötet nem könnyű olvasmány – de nem is akar az lenni. „Miért ne legyen kegyetlen a költészet?” – hangzott el a színpadon is. És valóban, ha a világ kegyetlen, a versnek nincs joga szépíteni. Ez a bemutató nemcsak egy esemény volt a könyvvásár sodrásában, hanem egy mélyre szántó párbeszéd. Az olvasóra pedig most az vár, hogy a maga tempójában, saját bugyraiban járva elinduljon a Talán vagytok és a Pokoljárás belső tájain. Ahogy a költők is teszik: zseblámpával a kézben, szentjánosbogárként az éjszakában.