
Balla Zsófi és Markó Béla, két régi költőismerős beszélgetett a Csíkszeredai Könyvvásáron
Fotó: Borbély Fanni
Egy rendhagyó pódiumbeszélgetés a Csíkszeredai Könyvvásár második napján: Balla Zsófia és Markó Béla, két összeszokott, de mindig megújuló hang beszélgetett költészetről, generációról, otthonról – és arról, amit embernek lenni jelent.
2025. május 10., 10:292025. május 10., 10:29
2025. november 12., 17:042025. november 12., 17:04
Két régi ismerős, két meghatározó költő egy asztalnál. A Csíkszeredai Könyvvásár második napján Balla Zsófia, a 75+1 éves erdélyi költőnő és Markó Béla beszélgetett – régi generációs társakként, mély tisztelettel, finom iróniával, és azzal az intellektuális szenvedéllyel, ami egész pályájukat jellemzi.
Markó Béla bevallotta, kevés költőre volt irigy fiatalkorában, de Balla Zsófia köztük volt
Fotó: Borbély Fanni
Nem könnyű megnevezni azt a nemzedéket, amelyhez tartoznak – talán nem is kell. Ők maguk a „harmadik Forrás-nemzedékként” hivatkoznak rá: azokként, akik már nem követték a második generáció kollektív, egységes hangját, hanem kifelé figyeltek, világirodalmi tájékozódással, személyesebb, belsőbb tónussal. Balla Zsófia költészete is így indult – fiatalon, különutasan. Tizenöt évesen már tárgyverseket írt: „mit érez a plafon, a padló?” – kérdezte, miközben kortársai még a népdalok nyelvét utánozták.
Balla Zsófia szerint minden generáció újat akar alkotni, tanulva az előző hibáiból
Fotó: Borbély Fanni
Markó Béla szerint nem is a fejlődés az, ami igazán jellemzi őt: „teljes fegyverzettel pattant ki”. Nem volt szüksége kísérletezésre, már az első verseiben ott volt a hang, amely azóta is övé. Nem véletlenül vallotta be: kevés kortársára volt igazán irigy, de Balla Zsófia ezek közé tartozott. Egyébként is, mint mondta, Balla „eleve egy hármas kisebbség tagja”: romániai magyar, zsidó, és nő.
Nem véletlenül, hiszen – ahogy Markó fogalmazott – Balla költészete erről szól: a modern identitásról, a választás jogáról. „Miért kéne egyneművé válni?” – tette fel a kérdést, hozzátéve, hogy Erdély maga is egy kevert világ, ahol az embernek joga van megválasztani hazáját, otthonérzetét. „Egy dolgunk van: embernek lenni.”
Balla Zsófia költészetét átfogja az identitás témája
Fotó: Borbély Fanni
Balla Zsófia sosem volt a könnyű utak embere. Maradt, amikor sokan elmentek, és csak akkor költözött Budapestre, amikor már szabadon lehetett járni Erdély és Magyarország között.
A zene is végigkísérte pályáját – zeneiskolába járt, bár ma már azt mondja: „nem kínoz a ritmus”, mégsem tartja magát formaművésznek. Inkább érzékeny hallású költő, akit a világ rezdülései, a tárgyak sorsa, a történelmi és személyes sebek egyaránt versre indítanak. Esszéiben a lágerélményekről ír, költészetében pedig arról a különös hazáról, amit a segítő szándék és az okos kritika jelenthet egy írónak.
Az erdélyi költőnő már fiatalon, 15 évesen a német irodalom mintájára alkotott
Fotó: Borbély Fanni
És hogy mit jelent ma költőnek lenni? Talán azt, amit ő mondott: minden generáció újat akar. Nem tagadni, hanem tanulni az előző hibáiból. A beszélgetés végére pedig az is világossá vált: Balla Zsófia versei nemcsak szavakat, de viszonyokat is formálnak – generációk, hazák, identitások között. És ezek a viszonyok, ha jól figyelünk, bennünk is tovább élnek.
Dédnagyapánk, utolsó éveiben, ott lakott velünk egy udvaron. Furcsa, szigorú, magának való ember volt.
Nem mindenkiből válik költő, aki jó verseket tud írni – mondja Farkas Wellmann Endre Babérkoszorú-díjas szerző. Szőcs Géza pedig költő – mester, barát, főnök is a szemében. Az öt éve elhunyt Szőcs Gézával ma is napi „kapcsolatban vannak”.
A Magyar boszorkánykönyv – Maleficiarium Hungaricum nem csupán hiedelmeket gyűjt egybe: élő kapcsolatot teremt múlt és jelen között. A boszorkányok, szépasszonyok és sárkányok világa most magyar vonatkozásban kel életre.
Mindenszentek és halottak napján, a Jókai-emlékévben különös erővel szólal meg A jó öreg asszony: Jókai első találkozása a halállal gyermeki tisztasággal, szelíd emberi mélységgel. Egy történet a hiányról, a jóságról és az emlékezés csendes derűjéről.
Ki volt Anonymus, a titokzatos középkori jegyző, és mit üzen a Gesta Hungarorum a magyar történelemről és identitásról? Horváth Gábor egyháztörténész új könyvében a szerző kilétét és művének vallási-kulturális kontextusát tárja fel.
Szabó T. Anna új novelláskötete, az Erősebb nálam egyszerre szól a vágyról és a belső erőről. A Margó Irodalmi Fesztiválon Nyáry Krisztiánnal beszélgetve a szerző kimondta: minden vágyban ott rejtőzik a szégyen, a félelem és az isteni szikra.
Kisbaconban, Benedek Elek emlékházában nemcsak bútorok és relikviák őrzik a múltat, hanem a mesék szelleme is. A magyar népmese napja emlékeztet: a történetek nem poros relikviák, hanem élő kincsek, amelyek eligazítanak ma is.
Iróniával fűszerezve, rendkívül szórakoztatóan tud megnyilvánulni írásaiban ételről, italról, szerelmek fellángolásáról, gazdagságról, szegénységről, köznapi eseményekről – véli a 125 éve született Márai Sándorról Hirtling István és Mészáros Tibor.
Cs. Gyimesi Éva nyelvészként, tanárként, a kisebbségi mítoszok lebontójaként is maradandót alkotott, miközben az irodalmi vitákban mindig az egyenes, szókimondó, de emberi hozzáállást képviselte. Balázs Imre József irodalomtörténésszel őt idéztük meg.
Tomcsa Sándor életműve ma is eleven: ironikus, abszurd, és szelíd humorával a székelyudvarhelyi színház gondolkodására is hat. Nagy Pál színházigazgató szerint az író nem csupán névadó, hanem identitásformáló erő.
szóljon hozzá!