Hirdetés
Hirdetés

Aki tudta, mire való a vers – Kányádi Sándorra emlékezünk

Pécsi Györgyi, Kányádi Sándor, irodalom, költészet

Pécsi Györgyi és Kányádi Sándor

Fotó: Pécsi Györgyi archívuma

Mitől hiteles egy költő? Hogyan lehet egyszerre személyes és közösségi hangon megszólalni? Miért fontos ma is a hagyomány és az erkölcsi tartás a lírában? Kányádi Sándor költészetéről, verseinek erejéről és időszerűségéről beszélgettünk Pécsi Györgyi József Attila-díjas kritikussal.

Ilyés Krisztinka

2025. június 20., 16:542025. június 20., 16:54

2025. november 12., 17:322025. november 12., 17:32

– Mit gondol, mi volt az a belső erő vagy tapasztalat, ami Kányádi Sándort végig meghatározta – még a költői csend éveiben is?

– Kányádi Sándor sokszor elmondta, hogy a legfontosabb értékeket, magatartásmintákat édesapjától és a szülőfalujától kapta, mint az elvégzett munka becsülete, az emberi tisztesség, a közösség- és szolidaritásvállalás, a tolerancia. De persze, nem ilyen egyszerű. Fiatalon, a háború utáni országépítés lendülete őt is elragadta, elhitte, hinni akarta, hogy jobb lesz, a demokrácia begyógyítja a nemzetiséget ért sebeket. Aztán újságíróként is, hazajárva is szembesült a való élettel. (Magyarországon a „fényes szelek”, Nagy László, Juhász Ferenc nemzedéke járt be hasonló utat.) 1956-ban, a magyarországi forradalom idején egy román íródelegációval a Szovjetunióban járt, hazaérve elmesélte, mit látott, a pártközpontban lehordták, hogy az állam pénzén miket merészelt látni. Megalázták. A megalázást nehezen felejti el az ember. Feleségét letartóztatták. Megégette és sértve érezte magát – ez az ifjúkori gyanútlanság óvatossá tette.

Soha többet nem utazott állami pénzen külföldre, útjait a vendéglátók finanszírozták, s élete végéig megtiltotta, hogy könyvei megjelentetéséért a kiadók támogatásért pályázzanak.


A Harmat a csillagon című, 1964-es kötet a tékozló fiú visszatérése. Itt jelennek meg azok a 19. századias értéktanúsító versek, amelyek egy megerősödött és megerősített kötésről vallanak a rendtartó székely falu iránt, mint például a Mi utcánk: „Becsületből akit innen / tarisznyáltak, azt egykönnyen // nem fogja az élet piszka, / mert itt még a sár is tiszta.” S ez a hűség nemcsak mindvégig folyamatosan megmarad, de erősödik is, ahogy a Vannak vidékek kései, nagyon szép versei mutatják. A szülőföld mellett pedig olyan alkotó értelmiségi minták hatottak rá, akik elkötelezettek a népük iránt, és a hatalom legvadabb tombolása idején is meg tudták őrizni integritásukat, mint Tamási Áron, Márton Áron püspök, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre és Illyés Gyula.

Hirdetés

– A költőről írt monográfiájában arról beszél, hogy Kányádi a „provincia” nyelvét világirodalmi rangra emelte. Milyen belső folyamatokat sejt e mögött? Nem csupán nyelvi, de kulturális emelkedést is értett ezalatt?

– A romániai magyarságnak Trianon után folyamatosan újra kellett értelmeznie helyzetét, identitását politikai és szellemi hazája felé. A kommunista Románia nemkívánatos elemnek tekintette a magyarságot, elindította kulturális, nyelvi fölszámolását, a pártállami Magyarország pedig hivatalosan is lemondott a határon túli magyarságról, nem tekintette a nemzet részének.

A hivatalos irodalompolitika Romániában híd szerepre kényszerítette a kisebbségi irodalmat, majd magyarul író román írókról beszélt, a magyarországi tudomásul venni sem volt hajlandó a létezését.

Majd csak a hetvenes évek második felétől indul meg a népies írók, irodalmárok – Czine Mihály, Pomogáts Béla, Görömbei András és mások – odafordulása a határon túli magyar irodalmak felé. Illyés ötágú sípnak nevezte a magyar irodalmat, Pomogáts egyetemes magyar irodalomról beszélt, amelynek vannak regionális központjai. Kányádi pedig, a Líránkról: Bécsben című 1967-es előadásában egyetlen magyar irodalomról, melynek vannak regionális sajátosságai. Az erdélyinek az, hogy Romániában születik, de nem híd, nem provincia és nem centrumkövető irodalom, éppúgy szerves építője, alakítója az egyetlen magyar irodalomnak, mint a budapesti vagy a regionalitás jegyeit hordozó dunántúli vagy alföldi irodalom. Regionális sajátosságában, egyediségében vagy pedig azáltal éppúgy lehet világirodalmi, amennyiben műveiben egész világot épít, mint mondjuk regényeikben az amerikai Faulkner vagy a délvidéki Gion Nándor.

Pécsi Györgyi •  Fotó: Czimbal Gyula/Pécsi Györgyi archívuma Galéria

Pécsi Györgyi

Fotó: Czimbal Gyula/Pécsi Györgyi archívuma



– Hogyan alakította a szülőföld-élmény – mint ontológiai tapasztalat – a lírai megszólalás mélyszerkezetét?

– Csiki László figyelt föl arra, hogy Kányádi költészete mintegy megismétli a magyar líra törzsfejlődését: a népköltészettől, zsoltároktól Petőfin, Arany Jánoson, az erdélyi helikonistákon át az avantgárdig, egészen a posztmodern szövegirodalomig. Ő is újraértelmezi a hagyományt, de nem átértelmezi, hanem fölhasználja, életre kelti, mozgásba lendíti és megerősíti azt, a régi és az új versformákat pedig alkatához, habitusához igazítja. Főleg nagykompozícióban látható, hogy mekkora hatalmas hagyományt hív versbe. A lírai én folyamatosan dialógusban áll a hagyománnyal – a Vannak vidékek ciklus versei például a 19. századi zsáner továbbgondolt változatai, a Koszorú meg a Valaki jár a fák hegyén inkább a zsoltárból nőtt ki, az Eretnek táviratok pán Cogitónak odaátra vers a forma és megszólalás merész, a posztmodern eszköztárat felhasználó újragondolása. A vállalt és továbbörökített lírai hagyomány – maga a tágabban értelmezett szülőföld.

– Miként érzékelhető az a törékeny egyensúly, amely Kányádi verseiben a közösségi elkötelezettség és a személyes csend között húzódik? Mi az a pont, ahol a költő már nem a nép nevében, hanem a népért hallgat?

– Kányádi költészetéről az a kép rögzült, hogy ő az erdélyi magyarság költője, a megmaradás, a nyelvőrzés, a hagyományok erőteljes képviselője. Demonstratívan, vagy szolidabban, de költészete egészében közösségi fogantatású.

Kétségtelen, hogy a közösségért szólás a legerősebb regisztere.

De mellette elég koránról jelen van verseiben az individuális költő is, az aranykor, a gyermekkor világa iránti visszasóvárgással, a léttel szemben a végső kérdéseket megfogalmazó lírai én személyes gyötrelmeivel – erre kevesebb figyelem fordult. Valójában a Harmat a csillagon kötet verseiben is észlelhetők az elhallgatások, versbeli csöndek, mint a Tűnődve állt vagy a Hajnaltájt hazaballagóban versekben, azonban a hatvanas évek második felétől válnak erőteljesebbé. A Függőleges lovak, a Kérdések már súlyos belső gyötrelemről vallanak, a Fától fáig poéma pedig reprezentatív összegzése a sorssal, léttel szemben egyedül álló én létbeli útkeresésének. De kérdés például, hogy a Szabédi emlékezetére írt miniatűr álombeli vízió kire vonatkoztatható? S hogy most csak a nagy összegző verseket említsem: A folyók közt és a Sörény és koponya poémák magával az emberi létezés értelmével kapcsolatban tesznek föl kérdéseket és a végső csönd, a világból való kivonulás esélyét mérlegelik: „nem érdekel már hogy mi volt / ne lenni többé ne soha” – írja az előbbi versben, az utóbbiban: „uram e ronda / fajzathoz mely gyilkol naponta / baján enyhítni miért hajolnál /…/ pusztuljanak legyen már végük teremts nélkülük új világot” – ezeket a végzetesen keserű, a kései Vörösmartyéhoz mérhető sorokat ugyanaz az életérdekű, a „lelőni való optimista” költő (Illyés nevezte így) írta, mint a közösséget bátorítókat. Ami nem jelent mást, minthogy életigenlése és a közösség erősítése, védelmében írt versek mély személyes megszenvedettség árán születtek.

Pécsi Györgyi, Kányádi Sándor, irodalom, költészet Galéria

Pécsi Györgyi, Kányádi Sándor és felesége, Tichy Mária Magdolna Hargitafürdőn

Fotó: Pécsi Györgyi archívuma


Fiatalon Petővel vallotta: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak” – érdemes összevetni egy kései számvetésével: „lenni vagy nem lenni az ember egymaga / eltöprenghet / ezen és dönteni joga / ám ha többek nevében szól a kérdés / nem hajlonghatsz nem roggyanhat a térd” – írja hamleti monológjában (Levéltöredékek). És így folytatja: „és / nem akkor nemesb a lélek ha tűri / balsorsa minden nyűgét de legyűri” – azaz, leegyszerűsítve: a költő dönthet, hogy létköltészetet vagy sorsköltészetet műveljen-e, de ha mások, a közösség nevében vagy védelmében beszél, akkor a személyére vonatkozó dilemmáit ki kell takarnia.

– Mit tanítanak nekünk azok az interjúk, amelyekben Kányádi nem költőként, hanem mint ember szólal meg?

– Kányádi Sándor nagyon népszerű volt, költőként is és emberként is, különösen Erdélyben, már-már kultusza volt. Egyrészt tudatában volt annak, hogy ő a romániai magyar költészet reprezentánsa, a nemzetiség költője. És megfelelt a szerepnek. Másrészt folyamatosan hárította is a szerepet, reflektíven viszonyult hozzá. „Nagy költő?! Ugyan! Majd ha ötven vagy száz év múlva is olvassák a verseimet, akkor esetleg mondhatnak költőnek.”

Magát is és a népét is óvta attól, hogy valamiféle hivatalosság legyen, hogy belecsússzon egy olyan szerepbe, amikor már nem önmagának, hanem a szerepnek kell megfelelni.

Ugyanakkor persze utazó költő volt és társasági ember, így diplomatának is kellett lennie. Gyakran idézte számára is példaként Tamási Áront, aki mindig elmondta a véleményét, a maga igazát, de nagyon vigyázott arra, hogy a másik érzékenységét ne sértse, ne bántsa meg.

– Van olyan vele készült beszélgetés, amely ön számára különösen sokat mondott róla, amit a versei nem tudtak elárulni?

– Többször elkísértem, illetve moderátorkodtam Kányádi Sándor találkozóin. Volt, hogy egy nap három településen is tartott találkozót. Kérdeztem, miről beszélgessünk? „Miről? Hát mindig ugyanarról! Nem tudok én mindig újat kitalálni. Az ember, ha életében egy új gondolatot kitalál, akkor elégedett lehet. Ha már kettőt, az az Úristen kegyelme.” Vannak a vele készült interjúknak fix pontjai, visszatérő kérdései és válaszai, de a válaszok mégis élők, és mindegyik beszélgetés közelebb visz a költészetéhez.

Szívesen beszélt-mesélt a gyerekkoráról, a romániai magyar irodalomról, író kortársairól, találkozásairól, utazásairól, a vele történtekről, a kisebbségi sorsról, a nyelvrokonokról, gyerekkora szürke lováról, költészete lejt motívumáról, ars poeticáját is számos fordulatban, példázatban elmesélte.

Saját verseit szívesen mondta – valamennyit fejből tudta –, de úgy emlékszem, soha nem értelmezte azokat. Talán mert azt tartotta, hogy közérthetőknek kell lenniük, és amúgy is több szinten befogadhatók, fölösleges okoskodás-mankókat adni az olvasónak, majd belenő, mint a gyerekversből a felnőtt versbe. De előszeretettel beszélt a vers megírásának körülményeiről, a költemény hátteréről, ki volt Kuzebaj Gerd, vagy a Halottak napja Bécsben nagy opuszban Schuller Rudi stb. Mindent tudott a költészetről, poeta doctusa volt a magyar lírának, de nem írt például esszéket és az interjúk is inkább közösségi és nem szűkebb értelemben vett szakmai poétikai beszélgetések – sajnálom, hogy a költői mesterségről elejtett mondatai, megjegyzései, gondolatai így csak részben őrződtek meg. És sajnálom, hogy kételyeiről, belső gyötrelmeiről, csöndjeiről, megszenvedettségről alig ejtett szót – nyilván nem akart ezekről beszélni, hiszen valójában ő irányította a kérdezőt.

Pécsi Györgyi, Kányádi Sándor, irodalom, költészet Galéria

Pécsi Györgyi és Kányádi Sándor a költő hargitafürdői házánál

Fotó: Pécsi Györgyi archívuma



– Édesanyám sokszor felemlegeti, hogy kislányként volt szerencséje találkozni Kányádival. Az iskolájában szavalóversenyt tartottak, ahová a költőt is meghívták, ő pedig szívesen vett részt az eseményen. Ön szerint mi jellemezte leginkább a költő személyes kisugárzását? Hogyan hatott azokra, akik találkozhattak vele élőben – akár közönségként, akár barátként, akár tanítványként?

– Sándor bácsiról – így szólították, illetve így szólíttatta magát – életében is, halála után is nagyon sokan elmondták, hogy jó barátságban voltak vele. És ez így van. Akivel egyszer is személyes találkozott, úgy érezhette, hogy bevonta őt a személyes aurájába. Az író-olvasó találkozókon sohasem csak magáról beszélt. Beszélt a magyar irodalomról, Petőfiről, Arany Jánosról, Tamási Áronról, a metaforáról, élettörténeteket mesélt az erdélyi, székelyföldi világról, faluról, külhoni utazásairól. Azonnal megérezte a hallgatóságot, és mindig volt figyelme a helyi dolgokra. Kecskeméten Petőfit említette, máshol mást. A gyulai román gimnáziumban románul beszélt. Ezeket a találkozásokat afféle irodalmi Kodály-módszernek tartotta, mert a röpke egy-két órában szerette volna életközelbe hozni és megszerettetni az irodalmat.

Nagyon figyelt a másik emberre, az úgynevezett egyszerű emberekre ugyanúgy, mint másokra.

Érdekelte, mit dolgoznak, hogyan élnek, gondolkodnak, mit látnak a világból, érdekelte gyerekeik, családjuk sorsa. Nem anyagot gyűjtött, egyszerűen így működött. Lételeme volt az emberi társaság. Budapesten is folyton csöngött a telefonja, minden nap jártak nála vendégek, ismerősök, átjáró ház volt a lakása – ha se telefon, se vendég, akkor nem érezte jól magát.

– Mi az, amit még nem értettünk meg Kányádiból? Mi maradt eddig rejtve?

– Mi jellemzi a verset? Kányádi szerint az, hogy van szerzője, van címe, hogy mikor írták – és az is, hogy mikor olvassák. Azaz minden kor másként olvassa, értelmezi ugyanazt a versszöveget.

Lezárult életműről beszélünk, szükséges az újraértelmezése. Elmozdulhatnak a hangsúlyok a kortársi olvasattól.

A közvetlenebbül a diktatórikus korhoz szóló, rejtjeles beszédek halványodhatnak, mások fölerősödhetnek. Versmondó versenyek gyakori zsűrizőjeként tapasztalom, hogy a fiatalok szívesen választanak olyan Kányádi-verseket, amely a szülőföldhöz való hűségről, az élet igenléséről vallanak és értőn, mélyen azonosulva mondják azokat, mint a Valaki jár a fák hegyén vagy a Vannak vidékek ciklus darabjait. Talán mert nemcsak a nagyvilágban, de az egész Kárpát-medencében százezrek hagyják el szülőföldjüket, nagyon sok családot érint a kivándorlás, az ember pedig kapaszkodókat keres.

Kányádi ars poeticája szerint – a vers az, amit mondani kell mellett – „a vers a nyelv szobra // és állandó hiányérzetünk / ébrentartója // azé a hiányé / mely a Fönnvalót gyötörhette / a hetedik napon mikor rájött / műve itt-ott föllelhető / tökéletlenségére” – sokszor elmondta, kései, Találkozás című versébe bele is szőtte. Maradva a metaforánál, a nyelv szobrának nagyobb figyelmet szenteltünk, a költészetében megjelenő állandó hiányérzet megfogalmazására kevésbé figyeltünk. Ahogy korábban már említettük, Kányádi költészetében is jelen van a létbölcselet, a lenni vagy nem lenni dilemma, mégpedig, mai olvasatom szerint, szélárnyékban, félig fedve ugyan, de a közösségi versekben is észlelhetően.

Hirdetés
szóljon hozzá! Hozzászólások
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

A rovat további cikkei

2026. február 18., szerda

Két világ között – Az arany ember mint a belső megosztottság regénye

Mi emelheti ki Az arany embert az ajánlott olvasmányok sorából? Ha nem romantikus kalandként, hanem a meghasadás történeteként olvassuk: önkéntes izolációról, kettős identitásról, és egy érzelmileg zárt férfi döntésképtelenségéről szóló regényként.

Két világ között – Az arany ember mint a belső megosztottság regénye
Hirdetés
2026. február 08., vasárnap

Péter Beáta: Pablo cica víg napjai

Pablo cicának ma jó napja volt.

Péter Beáta: Pablo cica víg napjai
Péter Beáta: Pablo cica víg napjai
2026. február 08., vasárnap

Péter Beáta: Pablo cica víg napjai

2026. január 19., hétfő

Muszka Sándor: Három

Megidézem föléd a napot,
bolyongó árnyad a rózsatövek közt.

Muszka Sándor: Három
Muszka Sándor: Három
2026. január 19., hétfő

Muszka Sándor: Három

2026. január 16., péntek

Matrózok tenger nélkül

Mi történik akkor, amikor egy könyvbemutatón nem az a kérdés, hogy „miről szól a kötet”, hanem az, hogy mit kezdünk azzal a világgal, amelyben megszületett? Király Zoltán új kötetének csíkszeredai bemutatója az irodalom határain túl vezetett.

Matrózok tenger nélkül
Matrózok tenger nélkül
2026. január 16., péntek

Matrózok tenger nélkül

Hirdetés
2026. január 14., szerda

Fábián Tibor: Kicsinyke fények táncolnak a szoba falán

A spór nemcsak meleget adott, hanem valami mást is. A mindennapok folytonosságát jelezte. Azt, hogy ma is lesz étel, ma is melegszünk. Ma is élünk.

Fábián Tibor: Kicsinyke fények táncolnak a szoba falán
2026. január 10., szombat

Irodalom és közösség: Király Zoltán könyvét mutatják be

Az Erdélyi Magyar Írók Ligája Irodalom és közösség programsorozatának keretében Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen mutatják be Király Zoltán József Attila-díjas költő, műfordító Matróziskola című verseskötetét.

Irodalom és közösség: Király Zoltán könyvét mutatják be
2026. január 09., péntek

Emlékezet és örökség – kerek évfordulók, amelyek 2026-ban Erdélyre irányítják a figyelmet

Számos erdélyi író, költő, tudós, művész, kutató kerek születési évfordulójára emlékezünk 2026-ban. Az emlékezés pedig alkalmat nyújt arra is, hogy életművükkel, hagyatékukkal behatóbban foglalkozzunk.

Emlékezet és örökség – kerek évfordulók, amelyek 2026-ban Erdélyre irányítják a figyelmet
Hirdetés
2026. január 08., csütörtök

Az erdélyi magyar irodalmi élet 1989 előtti állambiztonsági vonatkozásait vizsgálják

Történészekből és irodalomkutatókból álló tényfeltáró bizottság alakult a Méhes György–Nagy Elek Alapítvány és a magyarországi Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) között létrejött szakmai együttműködési megállapodás eredményeként.

Az erdélyi magyar irodalmi élet 1989 előtti állambiztonsági vonatkozásait vizsgálják
2026. január 07., szerda

Szondy-Adorján György: Alapszín

„Méretes, szürke vásznakat is fessél”,
szóltam a mesterhez, „annyira szürkét,
amitől azok a színes kis foltok merészen
elütnek, és úgy világítanak ki a háttérből,
mintha megtalált szavakkal szólnának
hozzánk”,

Szondy-Adorján György: Alapszín
Szondy-Adorján György: Alapszín
2026. január 07., szerda

Szondy-Adorján György: Alapszín

2026. január 03., szombat

Péter Beáta: Régi gyönyörű havak

Bálint Tibor öregjei mellé ülve mindannyian tudnánk sorolni, hogy „régen mennyi minden volt jobb”.

Péter Beáta: Régi gyönyörű havak
Péter Beáta: Régi gyönyörű havak
2026. január 03., szombat

Péter Beáta: Régi gyönyörű havak

Hirdetés