Aki tudta, mire való a vers – Kányádi Sándorra emlékezünk

– A költőről írt monográfiájában arról beszél, hogy Kányádi a „provincia” nyelvét világirodalmi rangra emelte. Milyen belső folyamatokat sejt e mögött? Nem csupán nyelvi, de kulturális emelkedést is értett ezalatt?

– A romániai magyarságnak Trianon után folyamatosan újra kellett értelmeznie helyzetét, identitását politikai és szellemi hazája felé. A kommunista Románia nemkívánatos elemnek tekintette a magyarságot, elindította kulturális, nyelvi fölszámolását, a pártállami Magyarország pedig hivatalosan is lemondott a határon túli magyarságról, nem tekintette a nemzet részének.

Majd csak a hetvenes évek második felétől indul meg a népies írók, irodalmárok – Czine Mihály, Pomogáts Béla, Görömbei András és mások – odafordulása a határon túli magyar irodalmak felé. Illyés ötágú sípnak nevezte a magyar irodalmat, Pomogáts egyetemes magyar irodalomról beszélt, amelynek vannak regionális központjai. Kányádi pedig, a Líránkról: Bécsben című 1967-es előadásában egyetlen magyar irodalomról, melynek vannak regionális sajátosságai. Az erdélyinek az, hogy Romániában születik, de nem híd, nem provincia és nem centrumkövető irodalom, éppúgy szerves építője, alakítója az egyetlen magyar irodalomnak, mint a budapesti vagy a regionalitás jegyeit hordozó dunántúli vagy alföldi irodalom. Regionális sajátosságában, egyediségében vagy pedig azáltal éppúgy lehet világirodalmi, amennyiben műveiben egész világot épít, mint mondjuk regényeikben az amerikai Faulkner vagy a délvidéki Gion Nándor.

De mellette elég koránról jelen van verseiben az individuális költő is, az aranykor, a gyermekkor világa iránti visszasóvárgással, a léttel szemben a végső kérdéseket megfogalmazó lírai én személyes gyötrelmeivel – erre kevesebb figyelem fordult. Valójában a Harmat a csillagon kötet verseiben is észlelhetők az elhallgatások, versbeli csöndek, mint a Tűnődve állt vagy a Hajnaltájt hazaballagóban versekben, azonban a hatvanas évek második felétől válnak erőteljesebbé. A Függőleges lovak, a Kérdések már súlyos belső gyötrelemről vallanak, a Fától fáig poéma pedig reprezentatív összegzése a sorssal, léttel szemben egyedül álló én létbeli útkeresésének. De kérdés például, hogy a Szabédi emlékezetére írt miniatűr álombeli vízió kire vonatkoztatható? S hogy most csak a nagy összegző verseket említsem: A folyók közt és a Sörény és koponya poémák magával az emberi létezés értelmével kapcsolatban tesznek föl kérdéseket és a végső csönd, a világból való kivonulás esélyét mérlegelik: „nem érdekel már hogy mi volt / ne lenni többé ne soha” – írja az előbbi versben, az utóbbiban: „uram e ronda / fajzathoz mely gyilkol naponta / baján enyhítni miért hajolnál /…/ pusztuljanak legyen már végük teremts nélkülük új világot” – ezeket a végzetesen keserű, a kései Vörösmartyéhoz mérhető sorokat ugyanaz az életérdekű, a „lelőni való optimista” költő (Illyés nevezte így) írta, mint a közösséget bátorítókat. Ami nem jelent mást, minthogy életigenlése és a közösség erősítése, védelmében írt versek mély személyes megszenvedettség árán születtek.

Ugyanakkor persze utazó költő volt és társasági ember, így diplomatának is kellett lennie. Gyakran idézte számára is példaként Tamási Áront, aki mindig elmondta a véleményét, a maga igazát, de nagyon vigyázott arra, hogy a másik érzékenységét ne sértse, ne bántsa meg.

– Van olyan vele készült beszélgetés, amely ön számára különösen sokat mondott róla, amit a versei nem tudtak elárulni?

– Többször elkísértem, illetve moderátorkodtam Kányádi Sándor találkozóin. Volt, hogy egy nap három településen is tartott találkozót. Kérdeztem, miről beszélgessünk? „Miről? Hát mindig ugyanarról! Nem tudok én mindig újat kitalálni. Az ember, ha életében egy új gondolatot kitalál, akkor elégedett lehet. Ha már kettőt, az az Úristen kegyelme.” Vannak a vele készült interjúknak fix pontjai, visszatérő kérdései és válaszai, de a válaszok mégis élők, és mindegyik beszélgetés közelebb visz a költészetéhez.

Saját verseit szívesen mondta – valamennyit fejből tudta –, de úgy emlékszem, soha nem értelmezte azokat. Talán mert azt tartotta, hogy közérthetőknek kell lenniük, és amúgy is több szinten befogadhatók, fölösleges okoskodás-mankókat adni az olvasónak, majd belenő, mint a gyerekversből a felnőtt versbe. De előszeretettel beszélt a vers megírásának körülményeiről, a költemény hátteréről, ki volt Kuzebaj Gerd, vagy a Halottak napja Bécsben nagy opuszban Schuller Rudi stb. Mindent tudott a költészetről, poeta doctusa volt a magyar lírának, de nem írt például esszéket és az interjúk is inkább közösségi és nem szűkebb értelemben vett szakmai poétikai beszélgetések – sajnálom, hogy a költői mesterségről elejtett mondatai, megjegyzései, gondolatai így csak részben őrződtek meg. És sajnálom, hogy kételyeiről, belső gyötrelmeiről, csöndjeiről, megszenvedettségről alig ejtett szót – nyilván nem akart ezekről beszélni, hiszen valójában ő irányította a kérdezőt.

Érdekelte, mit dolgoznak, hogyan élnek, gondolkodnak, mit látnak a világból, érdekelte gyerekeik, családjuk sorsa. Nem anyagot gyűjtött, egyszerűen így működött. Lételeme volt az emberi társaság. Budapesten is folyton csöngött a telefonja, minden nap jártak nála vendégek, ismerősök, átjáró ház volt a lakása – ha se telefon, se vendég, akkor nem érezte jól magát.

– Mi az, amit még nem értettünk meg Kányádiból? Mi maradt eddig rejtve?

– Mi jellemzi a verset? Kányádi szerint az, hogy van szerzője, van címe, hogy mikor írták – és az is, hogy mikor olvassák. Azaz minden kor másként olvassa, értelmezi ugyanazt a versszöveget.

A közvetlenebbül a diktatórikus korhoz szóló, rejtjeles beszédek halványodhatnak, mások fölerősödhetnek. Versmondó versenyek gyakori zsűrizőjeként tapasztalom, hogy a fiatalok szívesen választanak olyan Kányádi-verseket, amely a szülőföldhöz való hűségről, az élet igenléséről vallanak és értőn, mélyen azonosulva mondják azokat, mint a Valaki jár a fák hegyén vagy a Vannak vidékek ciklus darabjait. Talán mert nemcsak a nagyvilágban, de az egész Kárpát-medencében százezrek hagyják el szülőföldjüket, nagyon sok családot érint a kivándorlás, az ember pedig kapaszkodókat keres.

Kányádi ars poeticája szerint – a vers az, amit mondani kell mellett – „a vers a nyelv szobra // és állandó hiányérzetünk / ébrentartója // azé a hiányé / mely a Fönnvalót gyötörhette / a hetedik napon mikor rájött / műve itt-ott föllelhető / tökéletlenségére” – sokszor elmondta, kései, Találkozás című versébe bele is szőtte. Maradva a metaforánál, a nyelv szobrának nagyobb figyelmet szenteltünk, a költészetében megjelenő állandó hiányérzet megfogalmazására kevésbé figyeltünk. Ahogy korábban már említettük, Kányádi költészetében is jelen van a létbölcselet, a lenni vagy nem lenni dilemma, mégpedig, mai olvasatom szerint, szélárnyékban, félig fedve ugyan, de a közösségi versekben is észlelhetően.