A jó öreg asszony – Jókai Mór első gyásza
Fotó: Fortepan / Magyar Bálint
Mindenszentek és halottak napján, a Jókai-emlékévben különös erővel szólal meg A jó öreg asszony: Jókai első találkozása a halállal gyermeki tisztasággal, szelíd emberi mélységgel. Egy történet a hiányról, a jóságról és az emlékezés csendes derűjéről.
Nagy Lilla
2025. november 01., 10:392025. november 01., 10:39
2025. november 12., 16:392025. november 12., 16:39
November elején a fény más, mint az évben bármikor. Szűrtebb, tompább, csendesebb. A természet visszahúzódik, s ezzel együtt az emberi lélek is elkomorul, de nem föltétlen szomorúságában, inkább figyelmében. Mindenszentek és halottak napján nemcsak a hiány, hanem az emlékezés is középpontba kerül. Ekkor a múlt felé fordulunk, hogy újra és újra visszatekintsünk arra, ami már nincs.
A halálról szólni ritkán tudunk igazán, emberien. Jókai Mór azonban tudott. A 2025-ös Jókai-emlékév különösen jó alkalom arra, hogy újra elolvassuk Életemből című kötetének egyik rövid fejezetét, A jó öreg asszonyt. Azt a néhány oldalas írást, amelyben a halálról való beszéd minden irodalmi díszét levetve, tisztán, szelíden, gyermeki őszinteséggel jelenik meg.
A gyermeki látás mint a halál első iskolája
Jókai az elbeszélést egy korai, személyes emlékre építi: a gyermekkorában megtapasztalt első halálemlékére. A történet középpontjában egy öregasszony áll, aki a gondoskodás, a derű, az állandóság alakja. Az elbeszélő, aki még kisfiú, az ő árnyékában ismeri meg a világot. Amikor az öregasszony meghal, a halál nem mint esemény, hanem mint érthetetlen változás tör be az életébe.
A halál tehát nem tragikus, hanem abszurd: valami, amit a gyermek még nem tud elhelyezni a világ rendjében.
Jókai ezzel a gyermeki perspektívával egy különösen tiszta halálképet alkot: a halál itt még nem erkölcsi vagy vallási kérdés, hanem tapasztalati. Az elbeszélés nem filozofál, nem ítél, csak figyel, s ebben a figyelemben van a szöveg mélysége: a gyász első, nyelv előtti megértése.
A jóság halála: erkölcsi hiány a világban
A cím – A jó öreg asszony – már önmagában értelmezés. A „jó” jelző nem pusztán szeretetet, hanem erkölcsi minőséget jelöl: a világban jelen lévő jóság egyik forrását. A halál így nemcsak személyes veszteség, hanem erkölcsi hiány is, a szeretet, a gondoskodás, a figyelem hiánya.
A jóság eltűnése nem csak a gyermeket sújtja, hanem magát a közösséget is: egy világ lesz szegényebb. Ez az író mély humanizmusának alapja, vagyis az emberi élet értéke nem a hősiességben, hanem a mindennapi jóságban mérhető. A gyász itt tehát nem egyedi tragédia, hanem morális tapasztalat: amikor a „jó” eltűnik, a világ rendje is meginog. Jókai szelíden, mégis pontosan mutatja meg, hogyan válik a halál az emberi értékek tükrévé.
Jókai írásában az első gyász emléke jelenik meg
A hiány poétikája: Jókai elbeszélői eszközei
A halál ábrázolása ebben a szövegben különösen finom. Jókai nem mutatja meg magát az elmúlás pillanatát, nem írja le, milyen volt a test, a temetés, a sírás. Ehelyett a hiányt jeleníti meg, a mindennapokban érzékelhető csendet.
Az elbeszélés eszköztelen egyszerűsége szinte prózai: rövid mondatok, kevés jelző, sok közlés. De ez az egyszerűség nem nyelvi szegénység, hanem tudatos írói döntés: a szavak visszafogása felerősíti a kimondatlant. Az olvasó nem a halált látja, hanem a helyet, ahol a halál áthaladt.
Ez a technika – a hiány poétikája – ma is működik. A gyász ugyanis soha nem a történésben, hanem az utána következő csendben érhető tetten. Jókai így, a 19. századi próza eszközeivel, valójában azt teszi, amit a 20. századi irodalom majd tudatosan fogalmaz meg: a gyász nyelve nem a hang, hanem a hallgatás.
Az írás mint emlékezés, az emlékezés mint gyászmunka
Amikor Jókai felnőttként megírja ezt a gyermekkori emléket, az elbeszélés már nem a gyermeki értetlenség hangján szól, hanem a felnőtt megbékélésével.
Az írás itt a halál elleni legcsendesebb lázadás. Aki ír, az újrateremti, amit elveszített: nem a testet, hanem az emléket, a hangot, a jelenlét formáját. Az elbeszélés így válik gyertyagyújtássá: minden szóval fényt gyújt az eltűnt élet körül.
Ez a gondolat mindenszentek és halottak napján különösen erős: a gyász nem pusztán a fájdalom kifejezése, hanem az emlékezés aktusa. Nem siratás, hanem őrzés. A halott nem tűnik el, csak más létformába kerül: a nyelv, a történet, az emlékezet terébe.
A gyermek Jókai a halál kérdését nem filozofálja túl, egyszerű hiányt érez
Fotó: forrás: Fortepan / ETH Zürich
A halál emberi arca
Jókai nem tragikusan ír a halálról. Nála az elmúlás nem borzalom, hanem a természet rendje. A jó öreg asszony halála nem világrendbontó esemény, hanem egy csendes, mégis mély változás. A szöveg mögött ott húzódik a felismerés: az élet és halál nem ellentétek, hanem egymás tükörképei.
Ez az elfogadás adja a Jókai-féle derűt: a gyászban is ott a hála. A veszteség fájdalma lassan átadja helyét annak a felismerésnek, hogy amit szerettünk, az valamiképp tovább él bennünk. Az emlékezés nem zár le, hanem újra kapcsolatot teremt, s nem a halottal, hanem a saját múltunkkal.
Ebben rejlik Jókai bölcsessége: nem a halált akarja legyőzni, hanem megtanít vele együtt élni. Az élet természetes folytatásaként mutatja meg, ahol a szeretet és a hála a gyász legfinomabb formáivá válnak.
Jókai halálképe és a 19. századi ember
Ha tágabb irodalmi kontextusba helyezzük a szöveget, Jókai halálképe saját korában is szokatlanul bensőséges. A 19. század romantikája gyakran látványos, pátosszal teli haláljeleneteket teremtett, hősies halálokat, erkölcsi példázatokat. Jókai ezzel szemben a hétköznapi halált írja meg. Nem a tragikum érdekli, hanem az emberi tapasztalat, a gyász hétköznapi formái. Ebben a választásban rejlik modernsége: abban, hogy az elmúlást nem esztétikai tárggyá, hanem emberi viszonnyá teszi.
Ez a gondolat köti össze Jókait és a halottak napi megemlékezés hagyományát.
Emlékezni annyi, mint tovább élni valakiben
Amikor Jókait olvassuk, nemcsak egy múltbeli történetbe lépünk be, hanem a gyász egy lehetséges formájába: az emlékezés csendes gyakorlatába. A jó öreg asszony alakja ma is ott él minden olyan emberben, aki egyszer már érezte: a világ egy kicsit üresebb lett.
És amikor újraolvassuk ezt a rövid történetet, talán mi is rájövünk arra, amit Jókai olyan egyszerűen, mégis maradandóan fogalmaz meg: a halál nem vég, hanem kapcsolat, és hogy emlékezni annyi, mint tovább élni valakiben.
CsíkszékA rovat további cikkei
Szavak, amelyekben élünk – A Hazaszótár rendje
Mit jelent ma a haza, az anyanyelv vagy a teremtés rendje? Egy könyvbemutatóhoz kapcsolódó beszélgetésen nemcsak fogalmakat értelmeztek újra, hanem azt is, hogyan lehet túlélni – szellemileg és emberileg – a 21. század zajában.
Szavak, amelyekben élünk – A Hazaszótár rendje
Irodalmi est: derűt visznek a székely irodalommal
Száz évvel ezelőtt indultak el a székely írók Benedek Elek és Tamási Áron vezetésével, hogy derűt vigyenek és a székely irodalom sajátosságait megmutassák nemzettársaiknak. Ma egy másik csoport teszi ugyanezt – remélhetőleg, több szerencsével.
Irodalmi est: derűt visznek a székely irodalommal
Szavak, amelyek összekötnek – több tízezren olvassák fel Lackfi János műveit
Több tízezer résztvevő, számos ország és rengeteg hangosan kimondott vers: idén Lackfi János művei köré szerveződik a Nemzetközi Felolvasómaraton, amely ismét bebizonyítja, hogy az irodalom közösségi élmény és élő párbeszéd.
Szavak, amelyek összekötnek – több tízezren olvassák fel Lackfi János műveit
Töréspontok emlékezete – misztikum és valóság a Pokoltó körül
Két történelmi kataklizma, egy eltűnt világ és egy mitikus hely emlékezete: Csíkszeredában mutatták be Szabó Róbert Csaba Pokoltó című regényét, ahol a beszélgetés az irodalom, az emlékezet és az identitás kérdéseit is felnyitotta.
Töréspontok emlékezete – misztikum és valóság a Pokoltó körül
Mi teszi székellyé a székelyt?
Hogyan lesz egy kapuból szimbólum, egy kalácsból identitásjel, egy múzeumi tárgyból közösségi emlékezet? Pozsony Ferenc új kötete a székely kultúra reprezentációjának történetét és jelenkori jelentését tárja fel.
Mi teszi székellyé a székelyt?
Amikor az örökké széttörik – Pokoltó
Földrengés, háború, eltűnések – sorsok a történelem romjai között. Március 5-én az Erdélyi Magyar Írók Ligája szervezésében Csíkszeredában mutatják be Szabó Róbert Csaba Pokoltó című regényét, a szerzővel Borsodi L. László beszélget.
Amikor az örökké széttörik – Pokoltó
Novellákban egy kisvárosi család története
Hét év után új kötettel jelentkezett a kézdivásárhelyi Borcsa Imola. A Majd megérted cím alatt egybefűzött, egymással szoros tartalmi kapcsolatban álló novellákból egy székelyföldi kisvárosi család története bontakozik ki.
Novellákban egy kisvárosi család története
Czilli Aranka: Kérdések
Kié a kulcs
az emlékek tárházán,
Kié a rozsdás lakat?
Czilli Aranka: Kérdések
Amikor Telebuga eltévedt Erdélyben – és más elfeledett magyar diadalok
Valóban mindig a vesztes oldalon álltunk? Egy tavaly megjelent kötet elfeledett magyar győzelmeket idéz fel Erdélytől Itáliáig, a tatárjárástól 1944-ig. Udvardy Zoltán szerint nem a múltunk gyenge – csak nem tanították meg rendesen.
Amikor Telebuga eltévedt Erdélyben – és más elfeledett magyar diadalok
Két világ között – Az arany ember mint a belső megosztottság regénye
Mi emelheti ki Az arany embert az ajánlott olvasmányok sorából? Ha nem romantikus kalandként, hanem a meghasadás történeteként olvassuk: önkéntes izolációról, kettős identitásról, és egy érzelmileg zárt férfi döntésképtelenségéről szóló regényként.
Két világ között – Az arany ember mint a belső megosztottság regénye
Látogatottsági adatokMédiatér
Médiatér alkalmazás
Rádió GaGa alkalmazás
Minden jog fenntartva!
szóljon hozzá!