Fábián Tibor: Csészék a vitrinben

Az aprócska konyhát finom illat tölti be. Mama palacsintát süt. A spájzból baracklekvárt hoz, és elmélyülten kenegeti a mindenséget jelképező kerek tésztákra. Mikor elkészül vele, gondosan felgöngyölíti, és egy külön tányérra helyezi.

Miközben gyűlnek a palacsinták, fényképet készítek a műveletről az öreg Smenával. A keresztszüleimtől kapott szovjet masina tizenéves éveimet dokumentálja. Mindenhová magammal viszem. Kattintgatok. Megállok biciklizés közben az út szélén, kisietek, ha bentről szépen fodrozódó felhőket látok, ha vörösen ég a lenyugvó Nap. Keresem a szépet. Dokumentálom, képre mentem a nyolcvanas-kilencvenes éveket. Akkor még nem gondolom, hogy néhány évtizeddel később alaposan megváltoznak vagy eltűnnek a lefotózott dolgok, és csak a képek maradnak örök tanúságul.

Mama palacsintát süt. Huszonöt éve nézegetem ezt. Ott van a falon, színesben, bekeretezve. Viszem magammal, minden költözéskor. Mutatom, magyarázom a fiamnak, aki életében nem ismerhette őt: nézd csak, ez itt a dédnagyanyád! Mire az ő lényeglátó válasza: ugyanúgy süti a palacsintát, mint Anya! És tényleg. Generációkat köt össze a palacsintasütés. Na meg a baracklekvár.

Nézem Mamát, amint elmélyülten készíti a nyalánkságot a nála időző unokának, az egykori kis vályogházban. Az unokának, aki meglátogatta magányában, és vele maradt pár hétre. Megérdemli hát a palacsintába tekert szeretetet. Arról nem beszélve, hogy biciklivel kerekezett idáig, majdhogynem száz kilométert.

Mama arcán halvány mosoly ül. Vagy csak én látom annak? Ezt kutatom hosszú évek óta. Gyakran, visszatérően. Olyan ez a kép számomra, mint egy titkot rejtő feladvány. Olykor megállok előtte és eltöprengek. Hátha egyre közelebb kerülök a megoldáshoz.

Jóval könnyebb dolgom van persze, mint a Mona Lisa mosolyát méricskélő tudósoknak. Hiszen én ott éltem Mama mellett. Láttam, ahogy nevetett, ahogy sírt, ahogy beszélt, ahogy hallgatott. És ahogy mosolygott. És mindez mégsem segít megoldani a rejtélyt. Fegyelmezett, visszafogott tekintetén csak ritkán ült meg a gondtalan derű. A mosoly is inkább csak átsuhant rajta. Mintha mindig sietne valahova. Más emberekhez. Éppen ez teszi nehézzé a megfejtést, ezért olyan titokzatos ez a képbe merevedett arc.

Az évek során vizsgálódásaimmal odáig jutottam, hogy mosolyt ugyan nem látok (vagy csak talányos Mona Lisa-i értelemben), de harmóniát igen. Mama görnyedt termetével áll az asztal előtt, amit sokszor elsiratott asztalos unokaöccse készített, a háborúból hazatérve. Hátát meghajlították az évtizedek terhei. Fájdalmak, veszteségek, betegségek állandósága. De most, ebben a sokat vizsgált pillanatban, ebben a több évtizeddel ezelőtt megállt időben, leírhatatlan békesség sugárzik az arcáról. A palacsinta, a baracklekvár és az unoka összhatása ez. A szeretettel végzett munka, az adni akarás harmóniája, ami angyallá szépíti az embert.

Nézem, vizsgálom a képet. Középen zöld konyhaszekrény néz rám üvegszemeivel. Gyermekkori kedvencem. A „lenyitósban” tartotta Mama az édességet. Savanyú cukorkát, a vasárnapi ebédhez készített süteményt, darabka krumplicukort. Onnan kerültek elő a finomságok. Nyitott ajtón keresztül kellemes vanilíaillat terjengett, ami valósággal magához láncolta az édességre vadászó gyerekembert.

A polcokat nézegetem. Leltározok. Mennyi régi ismerős! A kicsi borospoharak, amikből Tata hörpölte a bort. Nekem a finom kidolgozású, miniatűr korsókra hasonlító aprócska csészék voltak a kedvenceim, melyeket gyönyörű rózsák díszítettek. Forralt tejet, kakaós kávét ittam belőlük. Nézem, bámulom őket. Vajon hol lehetnek? Hová tűnhetett gyermekkorom megannyi apró kelléke, résztvevője, társasága?

E bájos csészék fülébe kapaszkodva nőttem nagyra. Ódon családi műtárgyak ezek, melyek számos évtizedet megéltek a nemzedékek szolgálatában. Méretével kitűnik közülük egy félliteres űrtartalmú csésze. Kopott már, de még kivehető rajta a rózsaszínű díszítés. Amerikából hozta haza dédnagyanyám. Túlélte a hajóutat, a kövesúton zörgő szekereket, a folytonos használatot, és megkopva bár, de makacsul őrzi nekem a múltat.

Nagyanyai örökségem. Hiába sorakoznak mellette az újak, ilyen-olyan szövegekkel, látványos képekkel és grafikákkal az oldalukon, mégis ezt a régit, ezt a jó százévest koptatom tovább. Alig kivehető már rajta a rózsabokorra emlékeztető díszítés. Ellenben jól látszik az oldalán végigfutó repedés.

Lám, valami ma is megvan hát erről a képről. Mégsem múlik el minden; van időtlenség, vannak tárgyak, amik velünk maradnak, velünk öregednek, és talán még túl is élnek minket.