Fejfapoéta a halál árnyékában kacarászva

„Nem vagyok költő. Fejfapoéta vagyok”

Dósa Zoltán nem rejti véka alá ambivalens viszonyát a lírához. „Az identitásom része az, hogy egyetemi oktató és pszichológus vagyok.

Az irodalomtörténész kitért a halál kulturális szerepére, az európai haláltánc-ábrázolásoktól a mexikói halottak napi ünnepig. „A halál mindig demokratikus: a gazdagot és a szegényt egyaránt utoléri. A humor pedig lehetőség arra, hogy ezt az ismeretet elviselhetővé tegyük.”

„Minden mulandó – még az adósság is!”

A kötet hátoldalát idézve Tapodi úgy fogalmazott: Dósa könyve már első lapjain megvonja a lét mérlegét, majd egy biccentéssel kibillenti azt. A felsorolás, amely egyszerre vigasztal és ironizál, felszárítja a filozófia izzadságát: „Múlandó a fogfájás, a reuma, a féltékenység, de múlandó a gazdagság és a szegénység is... elúsznak az adósságok, szétporlik a szív, és kihunynak a csillagok”.

„A szóviccek, mint apró detonációk, egymás után robbannak a sorok között” – jegyezte meg Tapodi. Hozzátette: „Ez a költészet nem menekül a haláltól, hanem kézen fogja, s körbe ugráltatja, mint a falusi lakodalom részeg nagybácsiját”.

A tehetség egyszerre áldás és átok

A szerző elárulta: tizenöt éve kezdett ilyen verseket írni, igaz, először prózával kísérletezett. A fordulópont meglepően hétköznapi volt. „Elolvastam pár négysorosomat a lányaimnak, mire azt mondták: »Apu, te nem vagy normális«. Ez akkora motiváció volt, hogy azóta háromszáz-négyszáz verset írtam” – mondta nevetve. A mesterségről szólva hozzátette: „A tehetség olyan, mint a négylevelű lóhere: a veszte éppen a különbözősége. Aki megtalálja, örül neki, de azzal vége is”.

Epigrammák az élők és a holtak között

A kötet zárása szinte aforizmaszerű, mégis megdöbbentően friss. Az élők a holtakhoz így szólnak: „Gyújtsunk meg egy gyertyát azokért, akik már nem lehetnek köztünk”. Holtak az élőkhöz: „Fújjunk el egy gyertyát azokért, akik még nem lehetnek köztünk”.

A könyvtárban több ponton csend ülte meg a termet. Nem a nehéz gyász csendje, inkább egy-egy olyan pillanaté, amikor hirtelen értelmet nyer az élet kifutása, mert, ha a vég elkerülhetetlen, talán közelebb engedhetjük magunkhoz.

A halál nem tragédia, csak rossz tréfa, amit jól kell érteni

Dósa Zoltán katasztrófaköltészete nem temet, hanem szembesít. Nem vigasztal, hanem kimozdít. A mulandóságot nem drámaként, hanem alapanyagként kezeli, ahogy ő fogalmazott: „a nemlétből fakadó elviselhető könnyűség” vezeti a tollát.

Az est végére nyilvánvalóvá vált: