A régi pakliból a kőr királyt – Szőcs Gézára emlékezünk

Apró dolgokon húzta fel magát, ha nagyon fáradt volt, impulzív tudott lenni, de általában gyorsan elszállt a haragja és kedélyes mosollyal lépett tovább a bosszúságokon.

– Szőcs Gézának sok barátja, támogatója és olvasója volt. Ez radikálisan megváltozott, amikor Magyarországra költözött a rendszerváltás után. Mi történt ekkor?

– Nem pont ez történt. A politikai szerepvállalásán volt inkább a hangsúly. Mindenki megosztóvá válik, aki a politizál. A rendszerváltás után átíródtak az ellenségképek, azelőtt, mint erdélyi kisebbségi költő, sokkal szerethetőbb volt, hisz az erdélyi magyarság törekvéseinek, a kommunizmussal szembeni ellenállás szimbolikus alakjának számított. Ez a közösségi értékrend átalakult a rendszerváltással, a társadalmi erőterek átrajzolódásával, az új ellenségképekkel és a sajátos kelet-európai kapitalizmussal.

Az irodalomhoz jóval kevesebben értenek, mint a politikához. A politikai érdekkülönbségek ráadásul ellenségeket is hoznak. Vagyis Géza esetében nem az irodalmi közegben keletkezett a zavar a legelején, az egy későbbi fázis volt, amikor az irodalom is már teljesen átpolitizálódott. Az értő olvasói, barátai és tisztelői mindvégig mellette maradtak. Az, hogy a politikai támadások mit hangosítottak ki körülötte, más kérdés.

– Az államvizsga dolgozatod témájául őt választottad, amit később a mesterszakos, illetve a doktori diplomamunkáidban is folytattál. Mire jutottál a kutatómunkád során?

– Lehet ebben jutni bármire? Arra, amit az első perctől is tudtam, hogy rendkívüli tehetségű költő, amilyenből száz év alatt sem születik sok.

Mivel irodalomról beszélünk, nem fogalmazhatunk meg szentenciákat, nem egzakt tudományos eredmények elérése a cél, hanem pontosan a szövegekkel való foglalkozás.
A doktori dolgozatomat egyébként Gelu Păteanuról írtam, épp azért, mert Gézával egy másik könyvet terveztünk és róla már születtek disszertációk. Sőt, nagyon sok írás, miután kulturális államtitkár lett. Azelőtt kevésbé érdekelte a tudományos közeget.

– Szőcs Géza már öt éve nincs köztünk. Mennyire nehéz felidézni őt, az arcát és a hangját?

– Egyáltalán nem nehéz, ez most furcsán hangozhat, de napi kapcsolatban vagyunk ma is. A döntéseimben mindig ott van a kérdés: ő most mit tenne, hogy látná, mire figyelmeztetne? Látod, talán ez jelenti azt, hogy valaki mester tudott lenni igazából.

– Egyszer azt mondtad, nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnál rá. Vannak olyan történeteid, amelyek azt bizonyítják, bárhol is van most, Ő is gondol rád. A kőr király és a Hattyú csillagkép valamelyest ez bizonyítja. Igazam van?

– Teljesen, bár hülyén hangzik ezekről a paranormális dolgokról beszélni, ráadásul nekem, akitől mindez mindig is távol állt. De ezek a tapasztalatok, amikről kérdezel, valósak. Pár évvel ezelőtt épp a Géza Passiójából rendezett előadáson jártunk Budapesten a Bazilikánál, és onnan hazafelé jövet

Ez a kártyalap épp az egyik olyan versében szerepel, amely az egyetemi diplomadolgozatom egyik alappillére volt, és mondanom sem kell, hogy nagy tanítást rejt a szöveg: „Ki új varázslatokra várt / miért is vinné el ma már / abból a régi pakliból / a pikk leányt s a kőr királyt?”. Nos, tetszik? Vagy folytatva, igen, a Hattyú csillagképpel, mint tudjuk, Géza utolsó kötete a kolozsvári sétatérről szól, amely az életét meghatározó szimbolikus helyszín, pontosabban szimbolikus világ, amiben az élete teljes egészében benne van. Ez a könyv nem jelent meg, bár ez az a kötete, amin – mondhatni – élete utolsó percéig dolgozott. Kicsit olyan, mintha azóta is mindenki szabotálná a megjelenését. Engem pedig a Hattyú csillagkép, ami mindig a legváratlanabb pillanatban és kontextusokban jelenik meg az életemben figyelmeztet, hogy mi a dolgom ezzel a történettel.