A régi pakliból a kőr királyt – Szőcs Gézára emlékezünk

Szőcs Géza, Farkas Wellmann Endre, interjú, emlékezés

Szőcs Géza és Farkas Wellmann Endre

Fotó: Forrás: Farkas Wellmann Endre magánarchívuma

Nem mindenkiből válik költő, aki jó verseket tud írni – mondja Farkas Wellmann Endre Babérkoszorú-díjas szerző. Szőcs Géza pedig költő – mester, barát, főnök is a szemében. Az öt éve elhunyt Szőcs Gézával ma is napi „kapcsolatban vannak”. Beszélgetésünk során rá emlékeztünk.

Ilyés Krisztinka

2025. november 05., 15:402025. november 05., 15:40

2025. november 12., 17:352025. november 12., 17:35

– Tisztán emlékszem, hogy Szőcs Géza nevével ötödik osztályosként, a magyar tanterem könyvespolcán találkoztam először. Ez volt A vendégszerető avagy Szindbád Marienbadban című könyve. S bár azóta rengeteget beszélgettünk Gézáról, sosem derült ki számomra, hogy neked milyen volt az első találkozásod vele, a szövegeivel?

– Először nyilván a szövegeivel találkoztam, tán valamikor 14 éves koromban került a kezembe A sirályőr cipő című kötete, ebben olvasható a René Char-fordítása, amely hirtelen akkor és ott sok mindent megváltoztatott bennem. A vers címe: A partizán első megjelenése. Több mindenről szól, ahogy ez általában a versekre jellemző, számomra pedig bizonyos értelemben sorsfordító volt. Ugyan azelőtt is már próbálkoztam versírással, de ekkor világosodott meg előttem, hogy az írás nem csak az írásról szól. Az, hogy költőnek lenni elsődlegesen egy létmód, amely bár szövegeken keresztül ragadható meg, mégis sokkal több: különös kapcsolat a teremtéssel, a teremtés titkaival, amely viselőjére felelősségeket ró. Ezért is van az, hogy nem mindenkiből válik költő, aki jó verseket tud írni.

– Mondhatjuk azt is, hogy végigkísérte az életedet a jelenléte. Főnökként, barátként, mesterként is hivatkozol, hivatkoztál rá. Mi befolyásolta azt, hogy éppen hogyan, melyik szerepében tekintettél éppen rá?

– Talán az említett vers arra is példa lehet, hogy mennyire komplex módon létezünk a világban. A hagyományos megközelítések által kijelölt lehetséges szerepek vagy szituációk keveset tudnak leírni az emberi viszonyokról. Főnök? Igen. Úgy főnök, hogy együtt dolgoztunk, olykor vállvetve, olykor külön utakon. Barát? Igen, az is. De mi a barát? Mester? Igen, mester is, de úgy, hogy nemcsak tanított, hanem a gondviselő is volt. Lehetne még szerepeket körülírni, ráaggatni, de egyik próbálkozás sem lenne pontos. Lényeg, hogy tanítani is részben tőle tanultam, de nem tudom, hogy ilyenkor épp barát volt, főnök, vagy mester.

– Sofőrjeként is rengeteg időt töltöttetek együtt. Milyenek voltak vele ezek az utazások? Miről beszélgettetek? Miről lehetett őt kérdezni?

– Két dolog miatt voltam a sofőrje: az egyik, hogy fóbiás vagyok, csak olyan autóba ülök be, amit vagy én vezetek, vagy olyasvalaki, akit én tanítottam. A másik ok érdekesebb: rengeteg hivatalos helyre jártunk, ahol úgymond meg kellett jelenni. Én nem az vagyok, aki képes 40 fokban öltönyt vagy szmokingot húzni magamra, alapvetően a galléros ing is idegesít, nemhogy a nyakkendő… Sofőrként viszont mindenütt ott lehettem vele, büntetlenül, bár bizonyára voltak helyek és alkalmak, amikor így is kifogásolható volt a megjelenésem. A protokolláris összejövetelektől is herótom van, így mindenből sikerült kimaradnom, amiben nem akartam részt venni. Azt még tegyük hozzá, hogy Géza öngyilkos módon vezetett, bár nagyon jól. A fenti okok mentén utazgattunk együtt több mint egymillió kilométert az évek során. Te szoktad idézni azt a mondatomat, hogy minden utazás belső utazás is… Hát részben ebből a tapasztalatból inspirálódik ez a kijelentés, részben pedig a magányos hosszú utakból. Ilyenkor volt időnk mindenről beszélgetni, és tényleg mindenről.

– Gézáról mindenkinek egy nyugodt ember képe jut eszébe. De milyen volt, amikor dühös volt?

– Nagyon dühös tudott lenni, bár ritkán fordult elő.

Az volt az egyik szuperereje, hogy az igazán durva helyzetekben, amikor más elvesztette vagy elvesztette volna a fejét, ő nagyon higgadt tudott maradni.

Apró dolgokon húzta fel magát, ha nagyon fáradt volt, impulzív tudott lenni, de általában gyorsan elszállt a haragja és kedélyes mosollyal lépett tovább a bosszúságokon.

– Szőcs Gézának sok barátja, támogatója és olvasója volt. Ez radikálisan megváltozott, amikor Magyarországra költözött a rendszerváltás után. Mi történt ekkor?

– Nem pont ez történt. A politikai szerepvállalásán volt inkább a hangsúly. Mindenki megosztóvá válik, aki a politizál. A rendszerváltás után átíródtak az ellenségképek, azelőtt, mint erdélyi kisebbségi költő, sokkal szerethetőbb volt, hisz az erdélyi magyarság törekvéseinek, a kommunizmussal szembeni ellenállás szimbolikus alakjának számított. Ez a közösségi értékrend átalakult a rendszerváltással, a társadalmi erőterek átrajzolódásával, az új ellenségképekkel és a sajátos kelet-európai kapitalizmussal.

Mivel politikai szereplőként belépett ebbe a világba, óhatatlanul háttérbe szorult az irodalmi tevékenysége.

Az irodalomhoz jóval kevesebben értenek, mint a politikához. A politikai érdekkülönbségek ráadásul ellenségeket is hoznak. Vagyis Géza esetében nem az irodalmi közegben keletkezett a zavar a legelején, az egy későbbi fázis volt, amikor az irodalom is már teljesen átpolitizálódott. Az értő olvasói, barátai és tisztelői mindvégig mellette maradtak. Az, hogy a politikai támadások mit hangosítottak ki körülötte, más kérdés.

– Az államvizsga dolgozatod témájául őt választottad, amit később a mesterszakos, illetve a doktori diplomamunkáidban is folytattál. Mire jutottál a kutatómunkád során?

– Lehet ebben jutni bármire? Arra, amit az első perctől is tudtam, hogy rendkívüli tehetségű költő, amilyenből száz év alatt sem születik sok.

Kihívás a szövegeivel foglalkozni, és én szeretem az ilyesfajta kihívásokat.

Mivel irodalomról beszélünk, nem fogalmazhatunk meg szentenciákat, nem egzakt tudományos eredmények elérése a cél, hanem pontosan a szövegekkel való foglalkozás.
A doktori dolgozatomat egyébként Gelu Păteanuról írtam, épp azért, mert Gézával egy másik könyvet terveztünk és róla már születtek disszertációk. Sőt, nagyon sok írás, miután kulturális államtitkár lett. Azelőtt kevésbé érdekelte a tudományos közeget.

– Szőcs Géza már öt éve nincs köztünk. Mennyire nehéz felidézni őt, az arcát és a hangját?

– Egyáltalán nem nehéz, ez most furcsán hangozhat, de napi kapcsolatban vagyunk ma is. A döntéseimben mindig ott van a kérdés: ő most mit tenne, hogy látná, mire figyelmeztetne? Látod, talán ez jelenti azt, hogy valaki mester tudott lenni igazából.

– Egyszer azt mondtad, nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnál rá. Vannak olyan történeteid, amelyek azt bizonyítják, bárhol is van most, Ő is gondol rád. A kőr király és a Hattyú csillagkép valamelyest ez bizonyítja. Igazam van?

– Teljesen, bár hülyén hangzik ezekről a paranormális dolgokról beszélni, ráadásul nekem, akitől mindez mindig is távol állt. De ezek a tapasztalatok, amikről kérdezel, valósak. Pár évvel ezelőtt épp a Géza Passiójából rendezett előadáson jártunk Budapesten a Bazilikánál, és onnan hazafelé jövet

egy utcasarkon találtunk egy kártyalapot, egy kőr királyt.

Ez a kártyalap épp az egyik olyan versében szerepel, amely az egyetemi diplomadolgozatom egyik alappillére volt, és mondanom sem kell, hogy nagy tanítást rejt a szöveg: „Ki új varázslatokra várt / miért is vinné el ma már / abból a régi pakliból / a pikk leányt s a kőr királyt?”. Nos, tetszik? Vagy folytatva, igen, a Hattyú csillagképpel, mint tudjuk, Géza utolsó kötete a kolozsvári sétatérről szól, amely az életét meghatározó szimbolikus helyszín, pontosabban szimbolikus világ, amiben az élete teljes egészében benne van. Ez a könyv nem jelent meg, bár ez az a kötete, amin – mondhatni – élete utolsó percéig dolgozott. Kicsit olyan, mintha azóta is mindenki szabotálná a megjelenését. Engem pedig a Hattyú csillagkép, ami mindig a legváratlanabb pillanatban és kontextusokban jelenik meg az életemben figyelmeztet, hogy mi a dolgom ezzel a történettel.

Mementó