Az elveszett üvegszem

Dédnagyapánk, utolsó éveiben, ott lakott velünk egy udvaron. Furcsa, szigorú, magának való ember volt. Nagy volt a család, kicsi a ház, három generáció élt egy udvaron, ő a nyárikonyhába szorult. Ott azonban zavartalanul élhette mindennapjait.

A zavaró tényező inkább csak mi, óvodáskorú unokák lehettünk, akik időnként pajkos kopogással zavartuk meg a jó öreg nyugalmát. Aztán lélegzet-visszafojtva lestük, hogy nyíljék az ajtó, majd izgatott kiáltozással rebbentünk szét, miközben ő magasra emelt görbe botjával fenyegetett minket. Ez az egyetlen emlékem róla. Ezerszer lejátszott, szégyenkező emlék.

Fiatal életét beszippantotta a nagy háború, ahonnan már csak fél szemmel tért haza, de még így is szerencsésnek mondhatta magát, hiszen életben maradt.
Egy darabig üvegszemmel pótolta a régit. Egy este azonban az egyik hazatérő tehén véletlen mozdulattal megdöfte gazdáját, aki így az üvegszemét is elvesztette. Nem is pótolta többé.

Vénemberként abban lelte örömét, hogy mikor vendégek jöttek beült közéjük a konyhába, megtömte a pipáját, és nagyokat pöfékelve szép sorjában elmesélte, hogyan verekedett a császár őfelségéért. Máskor viszont megmakacsolta magát, legyűrte a honvágy, ilyenkor összepakolt, és indult a kerten át a vasút irányába, hogy ő most aztán hagy csapot-papot, indul haza Keszibe.

84 évesen ért véget az élete. Ma már csak egy régi, megsárgult fénykép digitalizált változatán nézegetem néha Buci tatát, és mutatom a fiamnak is: nézd csak, ő az ükapád. Rövidre nyírt hajjal, hosszú, tömött bajusszal, katonás, fegyelmezett tekintettel néz ránk, azzal az egykedvű nyugalommal, hogy ő aztán tudja, mi a rend.

Ezek a régi fotográfiák körülveszik az életünket. Bár mi már a legtöbbször hűtlen örökösök vagyunk, akik sok esetben elfeledett lomok között, fiókok alján őrizgetjük a múlt ezen felbecsülhetetlen kincseit.

Éppen ezért jólesik hazatérve végigpásztázni annak a kicsiny kiállításnak a darabjait, melyeket anyám magányában kirakosgat szobába, konyhába. Emlékeztetőül. A hazalátogatók szeme elé. Hogy beszéljünk róluk. Hogy újra és újra szóba kerüljenek a családi legendárium történetei. Hogy alaposan észbe véssük őket. Mert majd tovább kell meséljük mi is ezeket.

Örökségüket magunkban hordozzuk. Testünkben-vérünkben, akarva-akaratlan. Bár porladó testük évtizedek óta sírhant alatt nyugszik, ők ma is bennünk élnek. A félszemű Buci tata, Mama, Tata, egykori szeretteink, rokonaink. Szavajárásuk, egy-egy szemvillanásuk, arckifejezésük, mozdulatuk, gondolkodásuk, egyéniségük. Ez a genetikai láncolat teszi halhatatlanná őket, és majdan minket is.

Most mi vagyunk ők. És ez a hosszú láncolat a gyermekeinkkel folytatódik. Ők visznek minket magukkal, szívükben és génjeikben. Ők nézegetik majd a sárguló fényképeket, az adathordozókon elmentett albumokat. És mutatják az unokának: né, te tiszta nagyanyád, nagyapád vagy! Ők mesélik tovább a régi történeteket, és kis szerencsével még a réges-régi felmenő, a világháborús obsitos, a félszemű Buci tata is szóba kerül majd.

Remélem, hogy így lesz.
Remélem, mert a szétzilálódott jelenben alig találjuk magunkat. A közösségi médiában még időnként szembejön egy-egy unokatestvér, de lassan már nincs, aki emlékeztessen minket a családi kötelékre. Így botladozunk a gyökértelenség felé.

De hátha lesz majd kéz, amely a mi fényképünket is szem elé helyezi, hogy emlékezzenek ránk. Arra, hogy honnan indultunk, és ez a sok ismerős-ismeretlen arc, mind összetartozik, régről jött családot alkot.

Fábián Tibor