
Fodor Tamás vezető konzul és Préda Barna néprajzkutató, a kötet szerkesztője
Fotó: Incze Katalin / Magyarország Főkonzulátusa Csíkszereda
Egy idős székely határőr hangja szól a múltból: Benedek Pál naplója nem csatákról, hanem túlélésről, éhségről, bajtársiasságról mesél – egy eltűnt világ utolsó szavai ezek, versekbe rejtve.
2025. április 30., 18:042025. április 30., 18:04
Képzeljünk el egy idős embert, aki életének alkonyán tollat ragad, hogy elmondja, azt, amiről eddig csak hallgatni tudott. Nem a múlt dicsősége, hanem annak terhe szólal meg a soraiban.
Naplója nemcsak saját sorsának lenyomata, hanem egy letűnő világ utolsó visszhangja is. Ez a Köpec patakától az Inn folyóig című kötet, amelyet Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán mutattak be kedden. Az est házigazdája Fodor Tamás vezető konzul volt, a kötetet Préda Barna néprajzkutató, a könyv szerkesztője, valamint Magyarosi Sándor hadtörténész mutatta be.
Fodor Tamás vezető konzul és Préda Barna néprajzkutató, a kötet szerkesztője és Magyarosi Sándor hadtörténész
Fotó: Incze Katalin / Magyarország Főkonzulátusa Csíkszereda
Könyvbemutató, élmények, személyesség
Elsőként Fodor Tamás köszöntötte a könyvbemutatón összegyűlteket. Kiemelte, hogy fontos számára és a főkonzulátusnak is, hogy kultúrával töltsék meg helyenként a fontos, de száraz hivatali munkát, éppen ezért megtiszteltetés, hogy Benedek Pál naplója bemutatójának a főkonzulátus adhat otthont. A köszöntő után ízelítőt is nyújtott a kötetből, azt is megosztotta például az érdeklődőkkel, hogy a napló alapjául szolgáló kéziratokat Benedek Pál családja őrizte, majd a lánya adta át Préda Barnának. Magyarosi Sándor hadtörténész elmondta, amikor először találkozott a könyvvel, Benedek Pál dédunokája szavalta el a veterán felmenő egyik versét. Ez számára megható volt, hiszen két generáció találkozásának lehetett szemtanúja, egyazon szellemiségben.
Fotó: Incze Katalin / Magyarország Főkonzulátusa Csíkszereda
Mint kiderült, Magyarosi Sándornak hadtörténészként azok az adatok fontosak, amelyek a csatákat írják le, tényszerűen. „A népdalok és Petőfi a hibás, hogy a csaták körülményeit taglalják ezek a versek, nem azokat a részleteket, hogy hol van a géppuska” – fogalmazott a hadtörténész, hozzátéve, hogy Benedek Pál verseiben ennek ellenére vannak tényszerű leírások is. És habár szentimentális sorai inkább mutatják meg magát az embert, mint a foglyot, rendkívül fontosak a kéziratai. Ez ugyanis egy keveset taglalt korszak. A veteránok nem beszéltek szívesen az élményeikről, de legalábbis kevesen vállalták.
Fotó: Incze Katalin / Magyarország Főkonzulátusa Csíkszereda
Préda Barna felvázolta, hogy mitől olyan fontos ez a kötet, és miért szokatlanul személyes. Alapvetően egy útleírást olvasunk, a határőrök életét a nyugati fogságban. Ebben viszont van egy fordulat:
A naplóból derül ki, hogy az időseket nem hazaengedték – a régi minták szerint –, hanem elvették a fegyverüket, helyébe lapátot és csákányt adtak a kezükbe. Éppen ezért a naplóból kiolvasható egy állandó harag a németek iránt, amiért meghurcolták őket. A másik visszatérő és esszenciális motívuma a kötetnek, az éhség. Benedek Pál hiányolta a székely konyhát, vágyakozva írt a székelykáposztáról, a kolbászról, a kürtőskalácsról. A gyalog megtett többszáz kilométer után a lovaikat is meg kellett egyék.
Fotó: Incze Katalin / Magyarország Főkonzulátusa Csíkszereda
A könyvbemutatón szó volt még arról is, hogy a szerkesztő, a hadtörténész, és a kötetet digitalizáló Incze Katalin milyen élményként élték meg a könyv olvasását. „Helyenként nevetve, helyenként könnyezve olvastam a száznyolcvan oldalt” – fogalmazott Préda Barna. Nem különben Magyarosi Sándor, aki hasonló élményekről számolt be. Incze Katalin szerint egy unikális élmény olvasni a kötetet, hiszen kiolvasható belőle az ember, akit a hit és a humor vezetett.
Benedek Pál, a székely határőr
Benedek Pál nem volt történész, nem kereste a stiláris tökéletességet. Nem is akart feltétlenül közölni vagy szerepelni. Amit írt, azt elsősorban magának, és azon keveseknek szánta, akik talán még értik, hogy miről beszél. A napló őszinte, néha nyers, máskor egészen költői.
A napló nemcsak elbeszélés, hanem reflexió is: egy idős ember próbál rendet tenni a fejében és a lelkében. Számot vetni. Megérteni, hogyan történt mindez, és mit jelentett valójában. Ugyanakkor egy összekovácsoló erőként is szolgált közte és fogolytársai között, hiszen esténként körbeadta írásait közöttük.
Fotó: Incze Katalin / Magyarország Főkonzulátusa Csíkszereda
Benedek nem tagadja a saját szerepét, de nem is menti fel magát. Nem hősként írja le magát, hanem emberként, de név szerint említi a bajtársakat is, akik közül páran nem tértek haza, a falubelieket, akiket elhurcoltak vagy megtörtek, és azokat, akik még évtizedek múltán is a front árnyékában éltek. A napló nem moralizál, de mélyen emberi tanulságokat hordoz.
A visszaemlékezés során gyűjtött történetek – más határőrök, sorstársak, túlélők beszámolói – egy mozaikszerű képet rajzolnak ki. Ez nemcsak történeti, hanem néprajzi szempontból is figyelemre méltó. Egy olyan közösség emlékezete bomlik ki, amelynek tagjai azóta jórészt eltűntek, és amelynek kultúráját csak töredékekből ismerjük.
Fotó: Incze Katalin / Magyarország Főkonzulátusa Csíkszereda
A napló stílusa egyszerű, de mély gondolatokat tartalmaz. A személyesség nem zárja ki az általános érvényt: a szavak mögött ott húzódik egy egész generáció sorsa, a kisebbségi magyar katona sorsa, aki két nagyhatalom között őrlődött, és akinek a történetét sokáig senki sem kérdezte meg.
Egy ilyen szöveg olvasása nemcsak történelmi élmény, hanem emberi kötelesség is. Mert ha a háború véget is ér egyszer, a benne élőkben még sokáig tovább él – s talán csak akkor enyhül, ha valaki végre meghallgatja őket.
A halálra nem gyászos sóhajjal, hanem harsány nevetéssel felel Dósa Zoltán, aki új kötetében, a Rögcédulákban a mulandóságot nem tragédiának, hanem szellemes játéktérnek mutatja: ahol a szorongásból derű, a félelemből humor lesz.
Hány perc zörgött tova,
hány óra hasztalan,
nem tudom.
Méliusz József életműve egyszerre személyes és történelmi tükör: az önismeret, a kisebbségi lét és a megújulás írói példája. Borcsa János irodalomtörténésszel a gondolkodó irodalom egyik legösszetettebb alakjáról beszélgettünk.
Antal Béláné minden reggel megöntözte a gyönyörű virágait. Irigykedtek is a szomszédasszonyok.
kék-piros esővízben állok,
szememre ég a napkorong.
Dédnagyapánk, utolsó éveiben, ott lakott velünk egy udvaron. Furcsa, szigorú, magának való ember volt.
Nem mindenkiből válik költő, aki jó verseket tud írni – mondja Farkas Wellmann Endre Babérkoszorú-díjas szerző. Szőcs Géza pedig költő – mester, barát, főnök is a szemében. Az öt éve elhunyt Szőcs Gézával ma is napi „kapcsolatban vannak”.
A Magyar boszorkánykönyv – Maleficiarium Hungaricum nem csupán hiedelmeket gyűjt egybe: élő kapcsolatot teremt múlt és jelen között. A boszorkányok, szépasszonyok és sárkányok világa most magyar vonatkozásban kel életre.
Mindenszentek és halottak napján, a Jókai-emlékévben különös erővel szólal meg A jó öreg asszony: Jókai első találkozása a halállal gyermeki tisztasággal, szelíd emberi mélységgel. Egy történet a hiányról, a jóságról és az emlékezés csendes derűjéről.
Ki volt Anonymus, a titokzatos középkori jegyző, és mit üzen a Gesta Hungarorum a magyar történelemről és identitásról? Horváth Gábor egyháztörténész új könyvében a szerző kilétét és művének vallási-kulturális kontextusát tárja fel.
szóljon hozzá!