
Fotó: Nagy Lilla
Tíz évvel Kertész Imre halála után a Sorstalanság nem csupán emlékként áll előttünk. Nem veszít erejéből. Újraolvasva kevésbé történet, inkább gondolkodási forma, amely az elbeszélés és megértés határait vizsgálja.
2026. április 01., 16:562026. április 01., 16:56
A Sorstalanság holokauszt-regény. A szöveg központi szereplője és egyben elbeszélője Gyuri, egy fiatal zsidó fiú. Az elbeszélés első személyű, sokszor naplószerű hatást kelt, ugyanakkor következetesen tárgyilagos hangon szólal meg. A regény terjedelme háromszázharminchárom oldal. A történet íve egy beavatással indul és egy hazatéréssel zárul. Ami e két pont között történik, azt a regény maga mondja el. Újramesélni nem szükséges, és aligha lehetne pontosabban, mint ahogyan azt Kertész Imre leírta. Ezt újra kell olvasni.
A Sorstalanság helye mára rögzült a kánonban, de ez a rögzültség nem jelent lezártságot. Az a tény, hogy egy mű klasszikussá válik, nem csökkenti, hanem inkább növeli az újraolvasás szükségességét. Hatása megkérdőjelezhetetlen. Az 1975-ös megjelenés után hosszabb időnek kellett eltelnie, mire a mű valódi súlya kirajzolódott, de Kertész Imre életműve nemzetközi kontextusban is értelmezhetővé vált. A regényt több mint húsz nyelvre fordították le. A Nobel-díj ebben az értelemben nem kiindulópont, hanem következmény.
Az újraolvasás kérdése azonban nem pusztán irodalomtörténeti gesztus.
Nem ugyanazt a könyvet olvassuk, mert nem ugyanaz az olvasó nyitja ki. A történet ismertsége felszabadítja a figyelmet: ami elsőre cselekményként hatott, az később nyelvvé, szerkezetté, gondolkodásmóddá válik.
A regény egyik leggyakrabban emlegetett sajátossága a tárgyilagos, szinte szenvtelen hang. Gyuri elbeszélése nem illeszkedik a traumairodalom hagyományos beszédmódjaihoz. Nem a szenvedés közvetlen közlésére törekszik, és nem kínál azonosulási pontokat a megszokott értelemben. Ez a beszédmód azonban nem hiány, hanem tudatos poétikai döntés. A nyelv itt nem kifejezi a tapasztalatot, hanem létrehozza annak sajátos, közvetített formáját. A regény éppen azáltal válik nyugtalanítóvá, hogy elutasítja azokat a retorikai eszközöket, amelyekkel az olvasó biztonságos távolságba helyezhetné magát. Újraolvasva ez a távolság válik a szöveg központi problémájává. Nem az a kérdés, mi történt, hanem az, hogyan lehet erről beszélni, és mit jelent az, hogy egyáltalán beszélhető.
Fotó: Nagy Lilla
A Sorstalanság értelmezhető beavatástörténetként, ám ez a beavatás radikálisan eltér a klasszikus fejlődésregény mintáitól. Gyuri nem fokozatosan jut el a megértésig, és nem rendelkezik olyan perspektívával, ahonnan tapasztalatait értelmezni tudná. A regény elején megjelenő családi jelenetek – a felnőttek közlései, a kimondott és kimondatlan információk – egyfajta előzetes beavatásként működnek. Ezek azonban inkább jelzik a közelgő tapasztalatot, mintsem értelmezési keretet adnának hozzá. A későbbi események nem kiteljesítik ezt a tudást, hanem szétfeszítik. A beavatás így paradox módon nem a világ megértéséhez vezet, hanem annak felismeréséhez, hogy bizonyos tapasztalatok kívül esnek a hagyományos megértés lehetőségein.
A regény időkezelése szorosan összefügg az elbeszélő pozíciójával. Bár a szöveg visszatekintő narrációként is olvasható, a hang következetesen megőrzi a tapasztalat idejének korlátozottságát. Gyuri nem tud többet annál, amit éppen átél, és ez a korlátozás az olvasóra is átterjed. Újraolvasáskor azonban ez a viszony megváltozik. Az olvasó már rendelkezik azzal a tudással, amely az elbeszélőből hiányzik. Ez a kettősség – a naiv nézőpont és a tudatos olvasás feszültsége – új jelentésrétegeket hoz létre. A szöveg így nem egyszerűen emlékezik, hanem az emlékezés működését teszi láthatóvá. Nem a múlt rekonstruálása a tét, hanem annak megértése, hogyan válik a múlt elbeszélhetővé, vagy éppen elbeszélhetetlenné.
A 333 oldalas terjedelem első pillantásra véletlenszerű adatnak tűnik, mégis érdekes módon értelmezhető keretként. Az úgynevezett angyali számok értelmezése szerint a 333 a figyelmeztetés, az éberség száma: egy olyan jel, amely a tudatosság szükségességére hívja fel a figyelmet. Bár ez az olvasat kívülről érkezik, mégis rezonál a regény működésével. A Sorstalanság nem engedi meg az automatikus, rutinszerű olvasást. Folyamatos éberséget követel: a nyelv finom elmozdulásai, az irónia rejtett formái, a logikai következetesség mind olyan elemek, amelyek csak figyelmes olvasás során válnak láthatóvá.
A regény lezárása – a hazatérés – első olvasásra feloldásként értelmezhető. A narratíva íve, a beavatástól a szabadulásig, mintha egy zárt struktúrát alkotna. Újraolvasva azonban ez a lezárás problematikussá válik. A hazatérés nem jelent visszatérést a korábbi állapothoz. Inkább egy új helyzet kezdete, amelyben a megszerzett tapasztalat nem illeszthető be a mindennapi élet keretei közé. A regény így nem lezár, hanem nyitva hagy: az olvasónak kell szembesülnie azzal, hogy mit kezd ezzel a tapasztalattal.
Tíz évvel Kertész Imre halála után a Sorstalanság nem csupán emlékként áll előttünk. Nem egy lezárt életmű része, hanem egy folyamatosan újraértelmezhető szöveg. Az újraolvasás tétje éppen ebben rejlik. Nem a történet felidézése, hanem annak felismerése, hogy a szöveg miként alakítja az olvasás módját. A Sorstalanság nem kínál végső válaszokat. Ehelyett olyan kérdéseket tesz fel, amelyekre minden újraolvasáskor másképp lehet, és kell válaszolni.
Demeter Arnold csíkszentkirályi költő Búzaköd című kötetének bemutatójára készül. A pályája kezdetén lévő alkotó számára ez egy alapkő, amihez vissza-vissza tér majd.
Valamikor régen abban a megingathatatlan hitben hallgattuk a felnőttek történeteit, hogy mi mindig mesehallgatók maradunk.
Mit jelent ma a haza, az anyanyelv vagy a teremtés rendje? Egy könyvbemutatóhoz kapcsolódó beszélgetésen nemcsak fogalmakat értelmeztek újra, hanem azt is, hogyan lehet túlélni – szellemileg és emberileg – a 21. század zajában.
Száz évvel ezelőtt indultak el a székely írók Benedek Elek és Tamási Áron vezetésével, hogy derűt vigyenek és a székely irodalom sajátosságait megmutassák nemzettársaiknak. Ma egy másik csoport teszi ugyanezt – remélhetőleg, több szerencsével.
Több tízezer résztvevő, számos ország és rengeteg hangosan kimondott vers: idén Lackfi János művei köré szerveződik a Nemzetközi Felolvasómaraton, amely ismét bebizonyítja, hogy az irodalom közösségi élmény és élő párbeszéd.
Két történelmi kataklizma, egy eltűnt világ és egy mitikus hely emlékezete: Csíkszeredában mutatták be Szabó Róbert Csaba Pokoltó című regényét, ahol a beszélgetés az irodalom, az emlékezet és az identitás kérdéseit is felnyitotta.
Hogyan lesz egy kapuból szimbólum, egy kalácsból identitásjel, egy múzeumi tárgyból közösségi emlékezet? Pozsony Ferenc új kötete a székely kultúra reprezentációjának történetét és jelenkori jelentését tárja fel.
Földrengés, háború, eltűnések – sorsok a történelem romjai között. Március 5-én az Erdélyi Magyar Írók Ligája szervezésében Csíkszeredában mutatják be Szabó Róbert Csaba Pokoltó című regényét, a szerzővel Borsodi L. László beszélget.
Hét év után új kötettel jelentkezett a kézdivásárhelyi Borcsa Imola. A Majd megérted cím alatt egybefűzött, egymással szoros tartalmi kapcsolatban álló novellákból egy székelyföldi kisvárosi család története bontakozik ki.
Kié a kulcs
az emlékek tárházán,
Kié a rozsdás lakat?
szóljon hozzá!