2025. december 30., 20:372025. december 30., 20:37
Emlékszem egy ifjúkori, magányos szilveszterre, még valamikor a kilencvenes évek elejéről. Éjfél előtt pár perccel felkaptam magamra a kabátot és kisétáltam a kertünk végén áthaladó vasúti töltéshez.
Az égen ragyogtak a csillagok. Megkerestem odafent a Göncölszekeret, mint valami égi igazodási pontot. A világ odalent az óesztendőt búcsúztatta, mint ahogy én is, a magam csendes, meditáló, töprengő módján. Talán még rövid leltárt is készítettem magamban az elmúlóban lévő év főbb eseményeiről, és reménykedve tervezgettem ifjúságom jövőjét, folytatását. A sok-sok holnapot.
Így múlt el az az év... És nyomában még sok más esztendő. Sokszor eszembe jut az a csendes, néma, magányos, tépelődő szilveszter éjszaka, a kertünk mögötti vasúti pályán álldogálva, ahol olyan kicsinek éreztem magam a csillagok alatt. Mert hiszen az is voltam. Egy aprócska ember, aki folyamatosan feszegette határait, vágyott a nagy ugrásra, de aztán valahogy mindig aláhullt a csalódás porába.
Mintegy harminc év távlatából visszatekintve erre a jelenetre, látni persze, hogy azóta sok minden változott. Legfőképpen az, hogy ma már cseppet sem gondolom, gondolhatom azt, hogy időm, mint a tenger. Nem, dehogy. Ma már közelebb a vég, a hitt és remélt örökkévalóság, mint a kezdet. Eddig gondtalanul hajóztunk az élet tengerén, ha másért nem, hát tejfelesszájú ifjúságunk okán, de mostanság már mind jobban körvonalazódik a távolban az Óperenciás-tenger partja, a messzi kikötő.
Ennek nyomán egyre többször felvetődik bennem az idő kérdése, ami mindegyre azt jelzi, „most múlik pontosan”. Közben pedig, egyre gyakrabban, negyvenesektől, ötvenesektől is búcsúzunk, akik mögött összetörten magára marad a család, melynek tagjait letaglózza a gyász, és bizony idő kell, nem kevés, az újrakezdéshez. Már, ha ez egyáltalán lehetséges valaha...
„Mondd, van időd?”, kérdezzük egymást két rohanás között. „Van időd?”, kérlelünk családtagot, barátot, ismerőst. Egyre-másra irkáljuk tele a határidőnaplót újabb és újabb eseményekkel, teljesítésre váró tervekkel, feladatokkal, miközben az idő könyörtelenül telik felettünk. Ma már így, sietősen éljük az életünk. Szinte oda sem figyelve rá nagy kapkodásunkban. Észre sem véve, hogy „most múlik” csendesen. Csak az „eredményt” látjuk, ilyen-olyan formában, állapotban, élethelyzetben, testi-lelki nyomorúságban. Elmúlásban...
Ott, azon a régi szilveszter éjjelen, nagyjából harminc évvel ezelőtt, temérdek idővel felvértezve, reménykedve terveztem a jövőt, az Úristen pedig jókedvéből adott mindehhez kellő időt, újabb és újabb holnapokat. Számtalan kelő napot.
Ma pedig gyakorta szembejön a felismerés, hogy egyre többet emlékezünk. A múltba merevedett tegnapokra, velük távozott egykori önmagunkra, a temetők csendjében nyugvó számtalan rokonra, barátra, ismerősre, és közben óvatos reménységgel vizslatjuk a jövőt. Persze, nem úgy tervezünk már, mint sok évtizede, mint én, egykor azon a vasúti töltésen. De míg élünk, remélünk.
S időnként felmerül a bennünk lappangó kérdés: vajon meddig még? Meddig tart a kegyelem ideje? Ám ennek csak Ő, a Fennvaló a megmondhatója. És jól van ez így. Annyit azért biztosra vehetünk, valami szívünkbe fúródott mélységes hittel, ha Vele indultunk, Vele is érkezünk majd...
Április 11-én 11 órától ismét megtelik élettel a színház előtti tér: a Csíki Játékszín Tizenegy című eseménye idén a háború és béke kérdéseit állítja középpontba, verssel, zenével, közösségi jelenléttel.
Kilencven évvel ezelőtt, 1936. április 8-án született Gazda József Kézdivásárhelyen. Egyik fontos munkájának a címére utalva: ő, akit ma köszönthetünk, mindennek mestere, legalábbis ami írásbeli kultúránkkal, szellemi életünkkel kapcsolatos.
Kedves csoporttagok! Érdeklődni szeretnék, hogy hol lehet kapni savanyú káposztát? – ezt az ártatlannak tűnő kérdést tette fel a Név nélküli tag „nevű” egyén az egyik közösségi oldal valamely csoportjában.
Tíz évvel Kertész Imre halála után a Sorstalanság nem csupán emlékként áll előttünk. Nem veszít erejéből. Újraolvasva kevésbé történet, inkább gondolkodási forma, amely az elbeszélés és megértés határait vizsgálja.
Demeter Arnold csíkszentkirályi költő Búzaköd című kötetének bemutatójára készül. A pályája kezdetén lévő alkotó számára ez egy alapkő, amihez vissza-vissza tér majd.
Valamikor régen abban a megingathatatlan hitben hallgattuk a felnőttek történeteit, hogy mi mindig mesehallgatók maradunk.
Mit jelent ma a haza, az anyanyelv vagy a teremtés rendje? Egy könyvbemutatóhoz kapcsolódó beszélgetésen nemcsak fogalmakat értelmeztek újra, hanem azt is, hogyan lehet túlélni – szellemileg és emberileg – a 21. század zajában.
Száz évvel ezelőtt indultak el a székely írók Benedek Elek és Tamási Áron vezetésével, hogy derűt vigyenek és a székely irodalom sajátosságait megmutassák nemzettársaiknak. Ma egy másik csoport teszi ugyanezt – remélhetőleg, több szerencsével.
Több tízezer résztvevő, számos ország és rengeteg hangosan kimondott vers: idén Lackfi János művei köré szerveződik a Nemzetközi Felolvasómaraton, amely ismét bebizonyítja, hogy az irodalom közösségi élmény és élő párbeszéd.
Két történelmi kataklizma, egy eltűnt világ és egy mitikus hely emlékezete: Csíkszeredában mutatták be Szabó Róbert Csaba Pokoltó című regényét, ahol a beszélgetés az irodalom, az emlékezet és az identitás kérdéseit is felnyitotta.