2025. december 30., 20:372025. december 30., 20:37
Emlékszem egy ifjúkori, magányos szilveszterre, még valamikor a kilencvenes évek elejéről. Éjfél előtt pár perccel felkaptam magamra a kabátot és kisétáltam a kertünk végén áthaladó vasúti töltéshez.
Az égen ragyogtak a csillagok. Megkerestem odafent a Göncölszekeret, mint valami égi igazodási pontot. A világ odalent az óesztendőt búcsúztatta, mint ahogy én is, a magam csendes, meditáló, töprengő módján. Talán még rövid leltárt is készítettem magamban az elmúlóban lévő év főbb eseményeiről, és reménykedve tervezgettem ifjúságom jövőjét, folytatását. A sok-sok holnapot.
Így múlt el az az év... És nyomában még sok más esztendő. Sokszor eszembe jut az a csendes, néma, magányos, tépelődő szilveszter éjszaka, a kertünk mögötti vasúti pályán álldogálva, ahol olyan kicsinek éreztem magam a csillagok alatt. Mert hiszen az is voltam. Egy aprócska ember, aki folyamatosan feszegette határait, vágyott a nagy ugrásra, de aztán valahogy mindig aláhullt a csalódás porába.
Mintegy harminc év távlatából visszatekintve erre a jelenetre, látni persze, hogy azóta sok minden változott. Legfőképpen az, hogy ma már cseppet sem gondolom, gondolhatom azt, hogy időm, mint a tenger. Nem, dehogy. Ma már közelebb a vég, a hitt és remélt örökkévalóság, mint a kezdet. Eddig gondtalanul hajóztunk az élet tengerén, ha másért nem, hát tejfelesszájú ifjúságunk okán, de mostanság már mind jobban körvonalazódik a távolban az Óperenciás-tenger partja, a messzi kikötő.
Ennek nyomán egyre többször felvetődik bennem az idő kérdése, ami mindegyre azt jelzi, „most múlik pontosan”. Közben pedig, egyre gyakrabban, negyvenesektől, ötvenesektől is búcsúzunk, akik mögött összetörten magára marad a család, melynek tagjait letaglózza a gyász, és bizony idő kell, nem kevés, az újrakezdéshez. Már, ha ez egyáltalán lehetséges valaha...
„Mondd, van időd?”, kérdezzük egymást két rohanás között. „Van időd?”, kérlelünk családtagot, barátot, ismerőst. Egyre-másra irkáljuk tele a határidőnaplót újabb és újabb eseményekkel, teljesítésre váró tervekkel, feladatokkal, miközben az idő könyörtelenül telik felettünk. Ma már így, sietősen éljük az életünk. Szinte oda sem figyelve rá nagy kapkodásunkban. Észre sem véve, hogy „most múlik” csendesen. Csak az „eredményt” látjuk, ilyen-olyan formában, állapotban, élethelyzetben, testi-lelki nyomorúságban. Elmúlásban...
Ott, azon a régi szilveszter éjjelen, nagyjából harminc évvel ezelőtt, temérdek idővel felvértezve, reménykedve terveztem a jövőt, az Úristen pedig jókedvéből adott mindehhez kellő időt, újabb és újabb holnapokat. Számtalan kelő napot.
Ma pedig gyakorta szembejön a felismerés, hogy egyre többet emlékezünk. A múltba merevedett tegnapokra, velük távozott egykori önmagunkra, a temetők csendjében nyugvó számtalan rokonra, barátra, ismerősre, és közben óvatos reménységgel vizslatjuk a jövőt. Persze, nem úgy tervezünk már, mint sok évtizede, mint én, egykor azon a vasúti töltésen. De míg élünk, remélünk.
S időnként felmerül a bennünk lappangó kérdés: vajon meddig még? Meddig tart a kegyelem ideje? Ám ennek csak Ő, a Fennvaló a megmondhatója. És jól van ez így. Annyit azért biztosra vehetünk, valami szívünkbe fúródott mélységes hittel, ha Vele indultunk, Vele is érkezünk majd...
Hatalmas könyvespolcot hozott az angyal, volt is nagy öröm, ujjongtak az írók, költők, kutatók, illusztrátorok és szerkesztők.
Nagy-nagy sötétségre emlékszem – ami reánk telepedett, mint valami átláthatatlan és áthatolhatatlan massza. És mégis hazataláltunk benne karácsonyeste.
Varázslatos mesék a gyerekeknek, megható szerelmi történetek és izgalmas krimik a felnőtteknek – az ünnepi időszakban számos tematikus olvasmány közül válogathatunk. Összeállításunkban a székelyföldi könyvtárak karácsonyi ajánlójából mazsolázunk.
Lehetnék művelt,
s nyithatnék műhelyt,
hol tökélyre csiszolt
versek születnek...
Nemcsak egy könyv, hanem egy életmű, egy korszak és egy közösség arcképe került reflektorfénybe a Hargita Megyei Kulturális Központban. Székedi Ferenc Mindig formában – Botár László című albuma túlmutat a műkritikán: emberi történetekből építkezik.
Az aprócska konyhát finom illat tölti be. Mama palacsintát süt. A spájzból baracklekvárt hoz, és elmélyülten kenegeti a mindenséget jelképező kerek tésztákra. Mikor elkészül vele, gondosan felgöngyölíti, és egy külön tányérra helyezi.
Krasznahorkai mondatai özönlenek. Rád ragadnak. Mintha a lassú sötétség húzna magával, amelyben felvillan valami makacs fény. Ki a magyar irodalom egyik legkülönösebb alakja, az idei irodalmi Nobel-díjas?
„Ki volt a csíki nagytata?” – teszi fel a kérdést az unokája. Mások szerint „ő maga volt a becsületesség”, és egyszerűen „jó társaság”. Egy könyv és egy dokumentumfilm ezek nyomán próbálja újra összerakni Pál Gábor méltatlanul feledett alakját.
A halálra nem gyászos sóhajjal, hanem harsány nevetéssel felel Dósa Zoltán, aki új kötetében, a Rögcédulákban a mulandóságot nem tragédiának, hanem szellemes játéktérnek mutatja: ahol a szorongásból derű, a félelemből humor lesz.