Rovatok

Emlékszem egy ifjúkori, magányos szilveszterre, még valamikor a kilencvenes évek elejéről. Éjfél előtt pár perccel felkaptam magamra a kabátot és kisétáltam a kertünk végén áthaladó vasúti töltéshez.

Az égen ragyogtak a csillagok. Megkerestem odafent a Göncölszekeret, mint valami égi igazodási pontot. A világ odalent az óesztendőt búcsúztatta, mint ahogy én is, a magam csendes, meditáló, töprengő módján. Talán még rövid leltárt is készítettem magamban az elmúlóban lévő év főbb eseményeiről, és reménykedve tervezgettem ifjúságom jövőjét, folytatását. A sok-sok holnapot.

Így múlt el az az év... És nyomában még sok más esztendő. Sokszor eszembe jut az a csendes, néma, magányos, tépelődő szilveszter éjszaka, a kertünk mögötti vasúti pályán álldogálva, ahol olyan kicsinek éreztem magam a csillagok alatt. Mert hiszen az is voltam. Egy aprócska ember, aki folyamatosan feszegette határait, vágyott a nagy ugrásra, de aztán valahogy mindig aláhullt a csalódás porába.

Mégsem törtem le. Mert éreztem, hogy az idő nekem dolgozik. Folyamatosan újabb és újabb lehetőségeket hordoz elém, a határ pedig maga a csillagos ég.

Mintegy harminc év távlatából visszatekintve erre a jelenetre, látni persze, hogy azóta sok minden változott. Legfőképpen az, hogy ma már cseppet sem gondolom, gondolhatom azt, hogy időm, mint a tenger. Nem, dehogy. Ma már közelebb a vég, a hitt és remélt örökkévalóság, mint a kezdet. Eddig gondtalanul hajóztunk az élet tengerén, ha másért nem, hát tejfelesszájú ifjúságunk okán, de mostanság már mind jobban körvonalazódik a távolban az Óperenciás-tenger partja, a messzi kikötő.

Ennek nyomán egyre többször felvetődik bennem az idő kérdése, ami mindegyre azt jelzi, „most múlik pontosan”. Közben pedig, egyre gyakrabban, negyvenesektől, ötvenesektől is búcsúzunk, akik mögött összetörten magára marad a család, melynek tagjait letaglózza a gyász, és bizony idő kell, nem kevés, az újrakezdéshez. Már, ha ez egyáltalán lehetséges valaha...

Mindez pedig arra indít, hogy felelősen bánjunk minden nappal, mert minden ébredésünk ajándék, kegyelem, új esély.

„Mondd, van időd?”, kérdezzük egymást két rohanás között. „Van időd?”, kérlelünk családtagot, barátot, ismerőst. Egyre-másra irkáljuk tele a határidőnaplót újabb és újabb eseményekkel, teljesítésre váró tervekkel, feladatokkal, miközben az idő könyörtelenül telik felettünk. Ma már így, sietősen éljük az életünk. Szinte oda sem figyelve rá nagy kapkodásunkban. Észre sem véve, hogy „most múlik” csendesen. Csak az „eredményt” látjuk, ilyen-olyan formában, állapotban, élethelyzetben, testi-lelki nyomorúságban. Elmúlásban...

Ott, azon a régi szilveszter éjjelen, nagyjából harminc évvel ezelőtt, temérdek idővel felvértezve, reménykedve terveztem a jövőt, az Úristen pedig jókedvéből adott mindehhez kellő időt, újabb és újabb holnapokat. Számtalan kelő napot.

Ma pedig gyakorta szembejön a felismerés, hogy egyre többet emlékezünk. A múltba merevedett tegnapokra, velük távozott egykori önmagunkra, a temetők csendjében nyugvó számtalan rokonra, barátra, ismerősre, és közben óvatos reménységgel vizslatjuk a jövőt. Persze, nem úgy tervezünk már, mint sok évtizede, mint én, egykor azon a vasúti töltésen. De míg élünk, remélünk.

S időnként felmerül a bennünk lappangó kérdés: vajon meddig még? Meddig tart a kegyelem ideje? Ám ennek csak Ő, a Fennvaló a megmondhatója. És jól van ez így. Annyit azért biztosra vehetünk, valami szívünkbe fúródott mélységes hittel, ha Vele indultunk, Vele is érkezünk majd...