
Fülöp József, Bánffy Barnabás, Sarány István és Labancz István a megnyitón
Fotó: Nagy Lilla
A gyulai Székely Aladár Fotóklub negyvenéves jubileumi tárlata a Csíki Moziban nemcsak a fotográfia művészetét ünnepli, hanem egy évtizedeken át tartó barátság történetét is, amelyben a fény az összetartozás szimbólumává válik.
2025. október 25., 20:042025. október 25., 20:04
40 év – 40 kép címmel nyílt meg október 24-én a gyulai Székely Aladár Fotóklub jubileumi kiállítása a Csíki Moziban. A gyulai és csíkszeredai fotós közösségek találkozása nemcsak a fényképezés művészetét ünnepelte, hanem a negyvenéves barátságot, a közös múltat és az egymásra figyelés emberi gesztusát is.
A kiállítást – amely a Hargita Megyei Kulturális Központ, a Megyeháza Galéria, a Hargita Megye Tanácsa és a Prisma Fotóklub szervezésében valósult meg – Sarány István szerkesztő nyitotta meg.
Pillanat, amelyben a látvány és az érzelem egyensúlyba kerül
Fotó: Nagy Lilla
A megnyitón elsőként Labancz István, a Prisma Fotóklub vezetője köszöntötte a vendégeket. Szavaiból egyszerre áradt a tisztelet és a közvetlenség: „Köszönöm, hogy elfogadták a meghívásunkat! Amit most látunk, az nem csupán képek sora, hanem egy negyvenéves történet – fényben, emlékben, emberi pillanatokban elmesélve”.
Fotó: Nagy Lilla
A két fotóklub közötti kapcsolat nem új keletű: évtizedek óta tartó együttműködés és barátság fűzi össze a csíkszeredai és gyulai alkotókat. Labancz erről is őszintén szólt: „Az évek során nemcsak szakmai közösségként találtunk egymásra, hanem barátokként is. Ezt a kapcsolatot szeretnénk tovább ápolni, mert a fotó – mint a barátság – csak addig él, amíg hat, amíg megosztjuk másokkal.”
A fotográfiáról beszélve a lényegre tapintott, szerinte egy kép nem attól jó, hogy hibátlan technikával készült. Akkor él igazán, ha megmozdít bennünk valamit, akár egy emléket, egy érzést, egy gondolatot.
Fotó: Nagy Lilla
A gyulai klub elnöke, Bánffy Barnabás meghatottan idézte fel a közös múltat: „Negyven év sok mindenre elég – Magyarországon ennyi munka után már nyugdíjba is lehetne menni. De mi nem akarunk nyugdíjba menni. Mi tovább akarunk fotózni, alkotni”. Ezután felidézte az első csíkszeredai látogatásuk emlékét. Több mint harminc éve jöttek először ide, amikor Gyula testvérvárost keresett. Csíkszereda volt az egyik első partnerük, és már akkor fotókiállítással érkeztek. Innen indult minden – az ismeretségek, a barátságok, a közös kiállítások. A gyulai fotóklub elnöke szerint azóta is hívogatják egymást, újra és újra. Majd így zárta gondolatait: „A testvérvárosi kapcsolat néha hullámzik, de a mi barátságunk ettől független. Mert a barátság nem hivatalos dolog – ez a mi fényünk, amit negyven éve őrzünk.”
Fotó: Nagy Lilla
A kiállítást Sarány István újságíró és szerkesztő nyitotta meg, aki a fotográfia eredetéről és szellemiségéről beszélt, finom irodalmi érzékkel. Egy 1908-as újságcikket idézve tette fel a kérdést: „Mi is a fotográfia?” Majd maga válaszolta meg: „A fotográfia a fény hatásának megrögzítése – egy pillanat, amit a fényképész szerencsésen elles, s amiben a fény és az árnyék játéka egyszerre válik láthatóvá és titokká”. Párhuzamot vont a klub névadója, Székely Aladár, és a gyulai alkotók között. Elmondása szerint,
Ugyanez a hit él ma is ezekben a képekben – hogy a fotó képes megérinteni a lelket. Végül a tárlatra pillantva így fogalmazott: „A falakon emberi tulajdonságok, hangulatok, történetek elevenednek meg: a szeretet, a hit, a vágy, a magány és a természet ereje. Ezek a képek nem pusztán látványok – pillanatok, amelyekben ott a lélek is”.
Negyven év története – fényben elbeszélve
Fotó: Nagy Lilla
A Csíki Moziban nyílt tárlat így nemcsak egy kerek évforduló megünneplése, hanem egyfajta visszanézés és újrakezdés is: bizonyíték arra, hogy a fényképezésben – akárcsak az emberi kapcsolatokban – a lényeg mindig ugyanaz marad. A pillanat megélése, a másikra figyelés, az, hogy a világot egy kicsit más szemmel lássuk.
Fotó: Nagy Lilla
A 40 év – 40 kép című kiállítás november 11-ig látogatható a Csíki Moziban. A belépés ingyenes.
A kézdivásárhelyi Udvartér Színház egy közkedvelt művet, A kis herceget vitte színpadra. A darab nem a jól ismert mese újrajátszása, hanem egy érzékeny, emberi utazás a gyermeki tisztaság és a felnőtté válás határán.
„Magyar, szavad világ értse: / Anyanyelvünk létünk vére” – írta Bartis Ferenc az Utószó című versében. Ugyan e sorokat nem az 1956-os események inspirálták, a forradalom erdélyi történetéhez annál inkább kapcsolódik. Sántha Attilával beszélgettünk.
A színek, formák és ritmusok belső harmóniájából születő képek világába hív Nagy Szidónia Éva új tárlata a Kájoni János Megyei Könyvtárban. A fegyelmezett játék mögött mély belső béke és az önazonosság keresése rajzolódik ki.
„Az éneklés olyan, mint a vetés” – vallja Bíró János, a Csíksomlyói Kegytemplom Kórusának karnagya. A 25 éve működő énekkar hétről hétre közösséget épít, és bizonyítja, hogy az ének nemcsak hang, hanem hála, öröm és a lélek nyelve.
A két UNITER-díjjal elismert III. Richárd című előadásával érkezik Csíkszeredába a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata. A különleges, rockkoncerttel ötvözött Shakespeare-dráma kedd este látható a Szakszervezetek Művelődési Házában.
A költészet és a zene finom szövete fonódik össze a Mondjad, Atikám! estjén, ahol Vecsei H. Miklós és Balla Gergely közösen idézik meg József Attila világát — most az erdélyi közönség előtt.
A kis magyar világ mindössze négy évig tartott, de egy nemzedék emlékezetében ma is él. Márika néni visszaemlékezett a háború alatti oktatásra, a magyarországi tanítónőre, és azokra az évekre, amikor a tudás és az emberség volt a legnagyobb kincs.
„Hazahoztam önöknek valakit, aki gondolatban egyébként innen soha nem szakadt el” – ezzel indította könyvbemutatóját és előadását Fráter Olivér történész, aki Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának meghívására érkezett Csíkszeredába.
A szép számban összegyűlt pályatársai, barátai, tisztelői körében nyitották meg Siklódy Ferenc közel négyszáz rézkarcot tartalmazó kiállítását a Csíki Székely Múzeumban. A portrék sorát az ábrázolt alkotók eredeti alkotásai teszik megközelíthetőbbé.
A közösségi média ma már a kamaszok mindennapjainak a természetes része. A megosztott tartalmak azonban nem csupán szórakozást nyújthatnak, hanem szorongást is kiválthatnak, amely hatással lehet az önértékelésükre és az önbecsülésükre.
szóljon hozzá!